Amikor elhúztam a függönyt, akkor még nem tudtam, hogy aznap nagyon csúnya idő lesz, havazással, de már akkor borzasztó erős szél fújt. Emlékszem, tavaszi szünet utáni első nap volt.
A történet tehát itt kezdődik.
Álmos, fázós tavaszi reggel. Két hetes bárányhimlőn vagyunk túl Mátéval, oviba készülődünk. Ilyenkor mindig nehéz a reggeli elbúcsúzás az
oviban, előre borítékolható a sírás, összeszorul a szívem, ahogy belegondolok, hogyan kapaszkodik majd belém az ajtóban. Mira még alszik, ő két napja lázas, rajta is jönnek elő szép sorjában a pöttyök. Egy darabig biztosan nem fog menni iskolába.
Nekünk viszont indul a nap, és én arra gondolok, hogyan fogok tudni ma dolgozni, ezer egyéb tennivalóm mellett. Kezdek ideges lenni.
Kinézünk az ablakon. Bár a hó nem esik, de a fákat rettenetesen fújja a szél. Igyekszem befogadni a természet erejét, naponta változó, mindig megújuló szépségét. Érzem magamban az erőt, amit a szél ereje ad.
Megbeszéljük Mátéval, hogy ma nem sétálunk az oviba, hanem átrepülünk. Huncut szemű nevetés.
Öltözünk, készülődünk. Anya, álmos vagyoook.
Ahogy majszolja a kalácsot, mutatom neki, melyik fa hogyan csinál a szélben. Nagy gyerek vagyok én is. Férjem azt mondja, ezért szeretett belém, mert szereti, amikor bolondozom.
Kihúzom magam, és mereven oldalra dőlök: látod, így csinálnak a hosszú, magas fenyőfák. A diófa hatalmasakat lenget az ágaival, én is ezt teszem a kezeimmel. A terebélyes, kisebb fenyőfák táncolnak a szélben, még az ujjaimmal is integetek, ahogyan utánzom őket. Dőlünk a nevetéstől.
Mielőtt kilépnénk az utcára, alaposan felöltözünk. Útközben mindig megfigyeljük, mit csinál a kutya épp, amelyik olyan ijesztően tud ugatni. Most fázósan bújik be a vackába.
Valami számomra ismeretlen virág kezdi el kibontani magát a szomszéd ház előtt. Nahát, egy hópehely. Ilyen ez az április, pezsgő, ezervirágú természet – és hó. Szétolvad a kezemben, mielőtt meg tudnám mutatni neki, de így is nagyon boldog.
Beérünk az oviba, nagyon örülnek neki, régóta várják már. És még a sírást is megússzuk, ezen magam is meglepődöm. Ez a bónusz a ma reggelre. Délután találkozunk.

Mindig is gyűlöltem a reggeleket, mert imádok aludni, korán kelni pedig khm, kevésbé.
Mikor Mirával elkezdtünk oviba járni, egy tudatos áthangolódási folyamatban voltam épp, és rájöttem, a reggelek milyen szépek. Együtt elkezdtük figyelni mindazt a tiszta, friss, érintetlen szépséget, amit a reggelek tudnak hozni, a csillogó harmatcseppeket és a harsogóan zöld fűszálakat.
Egyszerűen beleszerettem a reggelekbe, és örülök, hogy újra láthatom a gyerekeimet, ha álmosan is, de összebújunk, finom, puha, meleg szeretetadagot kapok tőlük minden reggel. És ez jó, mert indul egy új nap, új lehetőségekkel. És valahogy jobb érzés ilyen gondolatokkal élni az életemet, mint mérgelődéssel és morgolódással, hogy miért kell már megint ilyen korán kelni, és hogy mennyi minden miatt lehet aggódni.
Szóval rájöttem, hogy lehet a reggelt is szeretni, és ez nagyon nagy dolog volt a számomra, még ha bele is telt majdnem negyven évembe. :)
A másik dolog pedig az, amit felfedeztem, hogy micsoda erő van a reggelekben, és mennyire nem mindegy, hogy hogyan indulnak el a napjaink.
A már említett áthangolódós időszakomban, amikor tudatosan figyeltem arra, hogy belül teremtsem meg a boldogságomat, és ne külső körülményektől függjön, szóval még amit ekkor megfigyeltem, az az volt, hogy mennyivel egyszerűbb, ha már eleve úgy kezdem a napot, hogy felpörgetem magam energetikailag egy magasabb, boldogabb szintre, és ehhez igyekszem aztán lehetőség szerint tudatosan is ragaszkodni a nap további részében.
Kellett ehhez elszántság, idő, és rengeteg-rengeteg gyakorlás, sokszor már majdnem feladtam, hogy ennek a játéknak semmi értelme, hogy egy merőben más lelkiállapotból tudatosan áthangoljam magam boldoggá. De eldöntöttem, és akartam, és csináltam.
Az általam leszűrt tapasztalat az volt, hogy ha már eleve úgy indítom a napot, hogy az minél jobb legyen, tudatosan odafigyelek erre, és megszervezem hozzá a körülményeket, akkor mintegy megalapozom azt. Ez egy idő után tényleg automatikussá válik, ez a lendület egy darabig még akkor is tartott, amikor már benne voltam a teendők sűrűjében, és nem tudtam ezzel foglalkozni. De ha már eleve lentről indítottam, onnan sokkal, de sokkal nehezebb volt feljebb tornázni magamat. Reggel még ez valahogy könnyebben ment. Ez a lendület aztán egyre tovább kitartott, és következetes gyakorlással eljutottam odáig, hogy egy jó ideje beállt egy stabil állapot, és alapból kiegyensúlyozott, jókedvű vagyok.
Éppen ezért ha lehet, időben felkelünk, hogy kényelmesen elkészülődhessünk, (tudom, kényes téma,) hogy ne kelljen kapkodni, rohanni. Van, amikor meditációs zenét hallgatunk, van, amikor zenés rádióadót. Mostanában épp semmit. Együtt megnézzük, hogyan dugja ki a nap első sugarait a fák közül, vagy ha még nap sincs, akkor a lámpák fényeiben gyönyörködünk egy picit.
Élvezem a közös pillanatokat, magamba szívom a testük melegét, illatát, ölelését, a vonásaikat nézem, a csöpp tagjaikat, a pöndörödő, hosszú szempilláikat, a gesztusaikat, ahogyan beszélnek vagy bolondoznak, vagy esetleg álmosan pislognak a takaró alatt.
És elmondhatatlanul boldog vagyok.