24 okt

Emlékszem, hogy fent voltam velük a fürdőszobában…

velük a fürdőszobában2

Emlékszem, hogy fent voltam velük a fürdőszobában, és mindkettő torkaszakadtából üvöltött.
Tiszta hülyék voltak.
Mintha egy furcsa bohózatba csöppentem volna, vagy valami szürreális előadás kellős közepébe.
Megnyugtatni esélytelen volt őket, egyik gyerek jobban visított, mint a másik.
Hogy fáradtak voltak-e, vagy konkrétan valami bajuk volt, azt már nem tudom, de őrültekháza volt a javából.
Utáltam az egészet, mert akkoriban gyakran volt ilyen, és tök untam, hiszen borzalmasan lefárasztott ez a műsor.

Akkor próbáltam ki először éles helyzetben, hogy vihar tombolt épp körülöttem,
és valami egész másra gondolok közben, – mindezt direkt, tudatosan, – valami szép dologra, ami kellemes érzelmeket kelt bennem.

Emlékszem, azon filóztam, most ezzel elindulok-e egy olyan irányba,
hogy elszakadok a valóságtól, és egy nemlétező álomvilágba menekülök ahelyett, hogy szembenéznék a realitással.

Eldöntöttem, hát kipróbáltam.
Először nagyon bugyutának tűnt a gondolat, hogy az őrület kellős közepén valami tökjó dologra gondoljak,
olyan igazi new age-es idiótaságnak.
De azt tudtam, hogy valami valódit fogok keresni magamban,
és ez elvette a dolog élét.

A reggel tisztaságára gondoltam,
a fák méltóságteljes jelenlétére,
ahogy a várpark mellett mentünk aznap az oviba.
A csillogó harmatcseppekre,
ahogy megcsillantotta őket a fény.
A lányomra, ahogyan fogta a kezemet,
és csacsogva, lelkesen magyarázott valamit,
amikor útközben beszélgettünk.

A helyzet a fürdőszobában nem lett jobb, továbbra is állt a bál,
nem változtak meg varázsütésre a dolgok.
Pici fiam ugyanúgy mászott rám, láttam sírástól eltorzult arcát,
érzékeltem a fájdalmát, hogy neki most nagyon rossz.
Megnyugtatni sem őt, sem a nővérét nem tudtam,
hát simogattam és közben mosdattam, törölgettem őket némán,
a szemüket figyeltem,
miközben a reggel élményére gondoltam magamban.

Az az este nem volt könnyebb, de én jobban bírtam.
Egész megnyugodtam.
Nem velük idegeskedtem,
nem igyekeztem kompenzálni a fájdalmukat,
hanem ott voltam a nyugalmammal,
a belső fókuszom által behozott stabilitásommal.

A következő napok valamivel könnyebbek voltak.
Néhány hét után pedig azt vettem észre, hogy elmúltak ezek a nagy kiborulások.
Valahogy úgy nyugodtabb lett minden.
Hogy én indítottam-e el bennük egy pozitív folyamatot,
vagy csak bennük változtak amúgy is a dolgok, nem tudom.
De akkor, a fürdőszobában guggolva éreztem meg először, hogy a belső fókusznak, és a tudatos, pozitív áthangolódásnak micsoda ereje van.
Direkt olyan dolgot választottam, ami érzelmileg hoz engem egyensúlyba,
nem pedig intellektuális oldalról közelítettem meg a dolgot,
egy jó érzést keltő valamit kerestem,
és ez bukkant fel a fejemben.

Akárhogyan is volt, az én estémet megmentették ezek a belső képek,
és jobban a rendelkezésére tudtam állni a gyerekeknek,
mintha belemegyek a drámájukba.

Mi a tanulság? Az, hogy van választásunk, és nem csak a körülmények szerencsés alakulása következtében lehetünk boldogok.
Ha gond van, bármikor megtehetjük, hogy elindulunk befelé,
megkeresni egy másik valóságot, és a dolgok változni fognak.
Talán csak belső megélésben változnak,
de akárhogyan is, én belül azt érzem,
hogy hatni tudtam a gyerekeim lelkivilágára azzal, hogy helyreraktam magam.
És ezt belül mindenki érzi, hogy az édesanyáknak ilyen varázshatalma van.

Ha itt vagy, ezeket a sorokat olvasod, és együtt rezonálsz velük,
teljesen biztos vagyok benne, hogy nap mint nap használod ezt a varázstudományod,
még ha nem is vagy tisztában vele.
Tessék hát ráébredni az erődre,
a csodálatos, szeretettel teli hatalmadra,
és – igen, nem túlzás –
változtasd meg a világot!
A tiédet és a szeretteidét.

11 ápr

Ha nehéz volt a babám megszületése, akkor számára valami végérvényesen elromlott?

“Ha nehéz szülésem volt, és nem lehettem utána a baba mellett,
akkor ez végérvényesen nyomott hagyott az ő lelkében?
Most már valami örökre elromlott?
Tudom, hogy a születés körülményei és az első órák rendkívül fontosak egy ember életében.”

Ha nem úgy alakultak a dolgok a szülés körül, ahogy szeretted volna,
sőt kifejezetten rosszul, sőt akár traumatikusan,
teljesen természetes, hogy nyomot hagy az élmény benned és a babában is.

Ez egy gyászfolyamat, amely során el kell engedni azt, hogy ez a kisember, aki most már a legkitüntetettebb helyen van a szívedben, nem születhetett meg szeretetteljes körülmények között.
Fel kell dolgozni, hogy nem tudtad neki megadni ezt az élményt, pedig nagyon szeretted volna, nagyon vágytál rá, és mindent megtettél ezért.
El kell azt is gyászolni, hogy te magad sérültél, lehet, hogy megaláztak, tán még az életed is veszélyben forgott, vagy akár az övé.
Anyasebeink nagyon sokfélék, rendkívül változatosak.

26730711_1141726139298057_9168791744115267030_n

Ez idő. Ez egy folyamat.
Ezen végig kell menni, ezt fel kell dolgozni.

Ha te magad is a fenti dilemmával küzdesz, vagy már régen túlvagy ezen, de a tüske, a seb benned maradt,
van egy fontos üzenetem a számodra.

Nem az a feladatod szülőként, hogy tökéletes gyermekkort biztosíts a gyerkőcöd számára.

Mert ez nem tudod megtenni.
Halandó emberek vagyunk, akikkel időnként megtörténnek a dolgok, bármennyire is igyekszünk a legjobbat nyújtani sokszor akár erőn felül is.
Egyszerűen nem tudod megtenni, mert képtelenség.

Mit tudsz tenni tehát?

Gyógyítsd meg magadat, a lelkedet, ahogy csak bírod,
síppal-dobbal-nádi hegedűvel,
kiengedni, elengedni, feldolgozni a fájdalmat,
és utána, mikor már készen állsz rá, töltsd fel a szívedet amennyire csak bírod, vidámsággal és szeretettel,
és mutasd meg a gyerkőcödnek, hogy a világ akkor is szép, ha történnek benne szörnyűségek.
Ha három éven át zombiként élsz, és soha meg sem sejtett mélységeit éled meg a kialvatlanságnak vagy a kétségbeesésnek,
és a saját szívednek a tankja csak üresen kong, mert már mindent odaadtál, sőt még annál többet is,
akkor is el fog jönni a nap, amikor ez az egész élhető lesz, jó lesz, és újra élvezni fogod, amit életnek, anyaságnak hívnak.

Szóval akkor sem veszik kárba minden, ha nem megy egyszerre. Meg sokadszorra.

Mutasd meg ennek a kicsi embernek, hogy szeretve lenni jó,
akkor is, ha mindig nem tudtál mellette lenni.
Hogy vannak az életnek pillanatai, sok-sok apró pillanata,
amikor jó, amikor élvezni lehet az életet, mindazt, amiért ideszülettünk.

Mutasd meg neki a saját példáddal, hogy szereted magad, hogy nem ostorozod magad feleslegesen,
mutasd meg neki, hogy türelmes vagy magaddal,
hogy hibáid ellenére értékes vagy, szerethető, és ezáltal napról napra egyre jobban bontod ki magadból a lehetőségeidet.
Így tudod majd őt is még jobban szeretni. Ha magaddal is jóban vagy.

Nyisd rá a kicsi elméjét, mint ablakot a világra,
terelgesd őt, mint folyót a medrében,
hogy megtalálja ebben a világban a jót és az örömet akkor is, ha időnként nagyítóval kell keresni azt,
és még ha vannak olyan időszakok is, amikor már a nagyítót is elveszítettük. (Aztán visszatér a “látás!”)

Lehet, hogy a lenyomat ott lesz benne, hogy a születése nem volt egy vidám menet,
de lesz ezernyi ellenpéldája arra, hogy a világ mégiscsak jó.
Minden tökéletlenségünk és folyamatos bukdácsolásunk ellenére.
Vagy éppen pont azzal együtt.
És minél többet lesz ebben az örömteli állapotban, a születése által rögzült negatívumok annál ritkábban fognak aktiválódni.

Jó szeretgetést és ablaknyitogatást!

03 szept

Boldogan a női szerepeinkben, megfelelés nélkül – a szeptemberi meditációk témája

ezerfelé szakadok (2)

.

Kiknek segítenek ezek a meditációk?

  • akiknek rendszeresen bűntudatuk van, hogy nem tudnak eleget együtt lenni a gyerkőcükkel,
  • akik gyakran őrlődnek házimunka, anyaság és munkahely között,
  • akik számára az élet sokszor csak egy monoton mókuskerék,
  • akik nehezen tudják napközben megoldani, hogy szervezett önfejlesztő programokon vegyenek részt.

.

MENÜ az oldalhoz – hogy könnyen megtaláld az infókat, amik érdekelnek

Kinek valók a meditációk? ….Mit kapsz, ha igénybe veszed őket? …. ♦ Ki tartja a meditációkat? …. ♦ Miben segítenek Neked a meditációk? …. ♦ Árak …. ♦ Ajándék ….Garancia ….Jelentkezés
.
.

Mit kapsz, ha igénybe veszed a meditációkat?

.

  • minden csütörtökön egy-egy ÉLŐ, online meditációt,
  • ez  4-4 napig elérhetőek,
  • nem kell kimozdulnod otthonról, nincs utazási költség, és nem kell gyermekfelügyeletet szervezned erre az időre,
  • rugalmasan, akár többször is, akkor végzed el a meditációkat, amikor időt tudsz erre szakítani,
  • tematikus, célzott meditációkat, az adott hónap témájával kapcsolatban, most aktuálisan hogy ne szakadjunk ezerfelé, hanem élvezzük a napjainkat, és mindazt, amit csinálunk,
  • egy alkalom időtartama kb. háromnegyed – egy óra.

.
JELENTKEZEM A MEDITÁCIÓKRA

.

Ki tartja az online, élő meditációkat?

HVI

Hát én, itt van rólam egy fénykép. :) A nevem Hendéné Veres Ildikó.

15 éve érintett meg először a maga mélységében, micsoda lehetőségek rejlenek az emberi tudattalan mélyén, és megdöbbentő volt szembesülni mindennek az erejével.

Azóta sokféle módszert kipróbáltam, megtanultam, de ez az élmény a mai napig nem fakul, és a vágyam, hogy minél jobban megismerjem ezt a világot, ugyanannyira csillapíthatatlan, mint 15 évvel ezelőtt.

Agykontroll, jóga, légzőgyakorlatok, deeksha, Theta Healing, Brandon Bays (Belső utazás), és Eckhart Tolle, mind fontos építőkövei voltak az utamnak.

Mintha megnyílna egy csatorna, és elkezdenénk megérteni egy nyelvet, aminek a létezéséről még csak sejtésünk sem volt. Rádöbbenünk, mit jeleznek a testünk tünetei, az érzelmeink, vagy akár életünk történései.

Az a fajta ember vagyok, aki szinte mániákusan gyűri-csiszolja át magán a különféle módszereket és tanításokat, hogy idővel aztán letisztuljanak benne azok, és egy egységes egésszé álljanak össze. Mindezek persze aztán mély változásokat indítottak el az életemben.

20157399_1040451726092166_3212748409377397525_oKözben persze megszülettek a gyerkőceim is, akik mellett volt alkalmam a fent említett csiszolgatásra és gyakorolgatásra. :) Szóval ezen az úton én magam is végigmentem, lépésről lépésre.

Ezt a 15 évnyi, rengeteg, kitartó próbálkozást és gyakorlatot szeretném Neked átadni azzal a rengeteg tudással, amit ezalatt az idő alatt felhalmoztam az emberi lélek működésével kapcsolatban. Mint a szivacs, a mai napig is úgy szívom magamba az ilyen jellegű információkat.

Ez a szenvedélyem, na. :)

.

Miben segítenek Neked a meditációk?

.
— Hogy ne agyalj, NE PÖRÖGJ TOVÁBB,
— és a probléma, stressz helyett AZ ERŐFORRÁSAIDRA KONCENTRÁLJ,
— és rátalálj a MEGOLDÁSAIDRA.
.

.
A SZEPTEMBER témája tehát:
.
Hogyan hozzuk egyensúlyba a különböző NŐI SZEREPEINKET, FELADATAINKAT?
.
Mókuskerék helyett hogyan éljük meg a napjainkat ÖRÖMMEL, LELKESEN?
.

.

Mi történik a meditációk során?

  • elengedjük a nyomasztó állapotokból, frusztrációból fakadó belső feszültséget,
  • ráhangolódunk belső erőforrásainkra,
  • feltöltődünk energiával,
  • hogy aztán hatékonyabban tudjuk elvégezni a feladatainkat,
  • és derűvel, örömmel töltsük meg a napjainkat.

.
IGÉNYBE VESZEM A SZOLGÁLTATÁST
.

Árak

.

Ebben a hónapban még ismerkedős árak vannak, azaz olcsóbban tudod kipróbálni a meditációkat. Októberben ez változni fog! Hamarosan jönni fogok a pontos infókkal.

A mérvadó az lesz, hogy MIKOR JELENTKEZTÉL, nem pedig az, hogy mikor lesz az adott program.

Szeptemberben a meditációk ára:

1 alkalom : 750 Ft

3 alkalom után a negyedik ajándék:
4 alkalom:  2.250 Ft  (562 Ft / alkalom)

.

.

Mit kapsz tehát ezért az összegért?

sunset_kicsi

– 4 héten át, csütörtökönként egy-egy ÉLŐ meditációt egy külön erre a célra létrehozott Facebook csoportban.

– Ezek tematikus, vezetett meditációk –  kifejezetten a különböző női szerepeink összehangolására, – ezen kívül stresszoldásra, vitalizálásra és egészségmegőrzésre.

– Egy-egy alkalom kb. háromnegyed – egy óráig tart.

– Időmegtakarítást sehova sem kell elmenned, utaznod, és külön gyermekfelügyeletet megszervezned, hiszen otthon egyszerűen megnézheted a videókat.

– Rugalmasságotnem vagy konkrét időponthoz kötve, ha akarod, délutáni alvásidőben végzed el őket,  vagy akár éjjel, esetleg hajnalban, amikor mindenki alszik.

– Többszöri visszanézhetőséget – az élő videók  4 napig elérhetőek. Ezalatt annyiszor végzed el őket, ahányszor csak akarod.

– “Ismerkedős”, azaz alacsonyabb árakat – ezek szeptember hónap végéig érvényesek, a teljes árak október 1-től lépnek érvénybe.

– Egy ingyenes alkalmat – a három meditáció után a negyediket ajándékba kapod!

– Ajándékot a leggyorsabbaknak – mindazoknak, akik szeptember 7-ig jelentkeznek a négy szeptemberi alkalomra,  nekik egy-egy filctollkészlet jár ajándék gyanánt!

– A teljes összegre szóló pénzvisszafizetési garanciát – egy éven belül, indoklás nélkül igénybe veheted.

.

.


Ajándék “koránkelőknek”:

.
colored-pencils-175263_960_720Amennyiben szeptember 7-ig jelentkezel a négy szeptemberi, tematikus meditációra, egy jó minőségű ajándék filctollkészlettel hálálom ezt meg Neked.

(Nem pont azzal, ami ezen a képen van, mert nem találtam róla jó képet.) :)

Az enyémek imádnak rajzolni, színezni (utána pedig a rajzot kivágni, és büszkén mutogatják mindenkinek a remekművet). Remélem, a te csemetéd is szívesen alkot majd vele! Nagyon szeretem nézni az én gyerkőceimet, ahogy ezerrel dolgoznak valamin.

És ne feledd, három meditáció mellé a negyedik alkalom szintén ajándékba jár.


ÉLEK AZ AJÁNLATTAL

.

Garancia

Minden szolgáltatásra, beleértve természetesen a meditációkat is, 100%-os pénzvisszafizetési garancia érvényes.

Ezzel a jogoddal a fizetéstől számított egy éven belül élhetsz.

Nem kell semmivel megindokolnod, ha így döntesz. :)

 

.

 JELENTKEZÉS

.
A jelentkezés határideje lejárt.

 

18 jún

Stresszoldó technikák – tollpihe légzésgyakorlat

Azt a technikát szeretném nektek megmutatni, ami annak idején, amikor a nagylányommal éveken keresztül nagyon sokat szenvedtünk az altatással, nekem a legtöbbször segített, hogy ép ésszel túléljem ezt az időszakot.

A videó indításához KATTINTS A KÉPRE,
VAGY görgess tovább, és OLVASD EL írott formában! :)

Idegszálak kisimítása tollpihe

Ez pedig a légzéssel volt kapcsolatos. Nagyon sokféle légzéstechnika létezik, és ebből most egyet szeretnék megmutatni egyelőre, de ha követitek a Facebook oldalt, blogot, majd újabb és újabb technikákat fogok ezzel kapcsolatban is megosztani.

Egy-két gondolatot hadd mondjak a légzésnek a fontosságáról. Ahhoz, hogy megfelelő fiziológiai állapotban legyünk, hogy az egész testünknek az oxigénellátottsága megfelelő legyen, ahhoz rendesen kell lélegezni. A vér szállítja az oxigént és a tápanyagokat a sejtekhez, és a megfelelő oxigénszint szükséges ahhoz, hogy megfelelő energiával rendelkezzen a fizikai testünk.

Mi itt a nyugati kultúrában elég felszínesen lélegzünk, tehát nem töltjük meg a tüdőnknek az alsó és felső részét levegővel. Ez ami az emésztés szempontjából is lényeges, mert amikor a tüdőnek az alsó részébe ahogy vesszük ki-be, ki-be a levegőt, ezáltal a belső szerveink is kapnak egy természetes masszírozódást. Az emésztésünket ez nagymértékben segíti, sőt ezt meg is kellene, hogy kapják a belső szerveink.

Aztán anélkül, hogy lenne elég oxigén, úgy az agyunk sem fog elegendő oxigént kapni, ami pedig nem kérdés, hogy mennyire fontos.

Most azt az egy szempontot emelném ki funkcionálisan a légzésből, bár nagyon sokmindenre jó a légzés, hogy ha a légzéstechnikákat gyakoroljuk, akkor az nagyon-nagyon jól oldja a stresszt, nagyon-nagyon jó idegnyugtató tud lenni.

Ahogy említettem már, rengeteg sokféle légzéstechnika létezik, én most egy kifejezetten idegnyugtató légzéstechnikát hoztam nektek. Természetesen ezeket a különböző technikákat váltogattam egymással, például figyeltem a légzésemet, vagy nagy, erős kifújásokkal engedtem el a stresszt, millióféleképpen lehet stresszoldásra a légzést. Most a tollpihe módszert mutatom meg nektek.

A lényeg az, hogy először elkezdünk magunkba figyelni. Ezt akkor is lehet csinálni, amikor éppen altatunk, és ott van a baba az ölünkben, és már síkidegek vagyunk, akkor is lehet használni, amikor megy a hiszti, és az egyik jobban üvölt, mint a másik. A lényeg az, hogy befelé, magunkba figyelünk egy pár pillanatra, fókuszálunk, veszünk néhány mély lélegzetet, kifújjuk, beszívjuk, kifújjuk. És még egyszer, orron be, és orron ki, vagy a szánkon.

Magával azzal, hogy önmagunkra ráhangolódtunk, és elkezdjük figyelni a lélegzetvételünket, azzal már elkezdünk lenyugodni, mert már nem pörgetjük magunkat a szituáción, nem agyalunk, nem húzzuk fel rajta magunkat még jobban.

Miután ez a három, egyre nyugodtabb be- és kilégzés megvolt, utána becsukott szemmel egyszerűen képzeljük el, hogy a kezünkben tartunk egy tollpihét. Orron át beszívjuk a levegőt, és kifújjuk, ráfújunk a két ujjunkra, amit összecsippentettünk, mintha fognánk a tollpihét, ide célozunk, ide fújunk, hosszú, elnyújtott légzéssel. Elképzeljük, hogy egy tollpihe van az ujjaink között, és miközben kifújjuk a levegőt, és ráfújunk az ujjainkra lecsukott szemmel, elképzeljük, ahogy a tollpihe megrezeg a kifújt levegő hatására.

Nagyon jó gyakorlat! Nagyon hatásos.

A tollpihét elképzelve, néhány fújás után gyönyörű szépen le fogunk nyugodni, mert ahelyett, hogy az adott szituációba minél jobban belehergelnénk magunkat, elképzeljük ezt a tollpihét, ez az agyunkat leköti, és megnyugszunk.

És ugye ennek egy plusz hozadéka az, pláne ha rendszeresen csináljuk, mivel a gyerekek nagyon-nagyon jól leveszik a lelkiállapotunkat, a rezgéseinket nagyon-nagyon jól át tudják venni, hogy ha mi lenyugszunk, akkor a gyerek is nyugodtabb lesz. Nem biztos, hogy azon nyomban, vagy aznap, lehet, hogy párszor meg kell csinálnunk, vagy ez egy folyamat lesz, de úgy vagyunk összekötve, evolúciósan úgy fejlődtünk ki, hogy így működünk, egymásra vagyunk hangolva. Tehát ez még egy plusz hozadéka a történetnek, hogy nemcsak mi nyugszunk le, hanem a baba is sokkal nyugodtabb lesz.

Próbáljátok ki!

17 jún

Forgatókönyv: mit tégy, ha sehogy sem találod a lelki békédet, meg a pozitív gondolatokat

Bevallom, a hét elején a szombathelyi kórház gyerekosztályán egyáltalán nem voltam pozitív hangulatban. Pedig nagy baj nem volt, csak kiszáradt a lány, ezért infúziót kapott, és bent tartották egy napra.

De valahogy nem sikerült. Biztatgattam magam, hogy nincs semmi nagy baj, kedvesek a nővérek, láthatólag értik a dolgukat, sőt még pörköltet is hozott a férjem tarhonyával, ami igencsak jól esett.

De csak feszengtem, amikor a 128. mesét néztük a tévében, és vártuk, hogy lefolyjon végre az infúzió. Nem igazán voltam nyugodt és kisimult, amikor negyedóránként próbáltam pár korty vizet beletukmálni a gyerekbe, és rávenni, hogy eszegessen egy pár falatot. És másnap, amikor láthatólag már jobban volt, nem tudtam lelkesedni, amikor a kutyás ceruzatartót készítette csillogó szemmel, meg Vukot színezett, (a papír mindkét oldalán, hogy később majd kivágja,) mert nagyon fáradt voltam, és alig bírtam nyitvatartani a szemem, miközben mellette ücsörögtem.

Szóval elhatároztam, hogy írok nektek egy cikket arról, hogy NE legyetek mindig pozitívak. Nem kell.

Azt vallom, hogy mi magunk vagyunk felelősek azért, hogy boldoggá tegyük a saját életünket, és ha nem tanítottak meg bennünket erre, kötelesek vagyunk magunknak kitaposni ezt az utat.

Szülőként, kisgyerekes anyaként pedig kutyakötelességünk a saját lelkivilágunkkal és a boldogulásunkkal foglalkozni, mert gyerekeink azt szívják magukba, és azt adják tovább, amit tőlünk láttak. Minél kisebbek, annál inkább igaz ez.

Éppen ezért kérlek titeket, merjetek halandóak lenni. Merjetek tökéletlenek lenni, olyan emberek, akik hibáznak, akiknek vannak gyenge pillanatai és rosszul sikerült napjai. Akik ennek ellenére nap mint nap felállnak, leporolják a ruhájukat, próbálkoznak, tanulnak a hibáikból, és gyarlóságuk ellenére az életük természetes részeként gondozzák az utódaikat, szeretettel fordulnak a környezetükhöz, és élik a hétköznapi, és egyben csodálatos életüket.

Mert ez hozzátartozik az élethez. Mert így kerek.

Ezért a tanácsaim a következők, amikor nem sikerül pozitívnak lenni, és a dolgokat a jó oldalukról nézni.

1.  Állítsd le az önmarcangolást!

  • Állítsd le magadban a programot, hogy nem vagy jó anya, mert fáradt vagy, és kiabáltál a gyerekkel. Hogy türelmetlen voltál vele, hogy nem volt erőd kivinni aznap a levegőre, hogy nem tudtál ott lenni neki, amikor szüksége lett volna rád, mert éppen a másikat altattad.  A bűntudat időnként természetes, de kérlek, ne önts még olajat is a tűzre!
  • Állítsd le az azon való pörgést, hogy bírnod kéne, de nem bírod. Hogy békésnek kellene lenned, de időnként elszakad a cérna. Hogy élvezned kéne a gyerekezést, de mondjuk semmire sem vágysz jobban, mint egy negyedóra nyugira, és ez milyen már.
  • Állítsd le magadban azokat a gondolatokat, hogy pozitívnak kellene lenned, mert kárt teszel a gyerek lelkivilágában. Mert rossz karmát csinálsz, és negatív dolgokat fogsz bevonzani.

Egyszerűen parancsolj megálljt ezeknek a belső monológoknak, és helyettesítsd őket másvalamivel. Például a következőkkel:

2. Barátkozz meg a helyzettel!

  • Vedd tudomásul, hogy most ez a jelenlegi helyzet, még ha nem is tudsz rajta adott pillanatban változtatni, és figyeld meg, hogy ilyen, amikor mondjuk fáradt vagy. Amikor nyűgös vagy. Amikor borzalmasan aggódsz a gyerek miatt. Ilyen az, amikor elborít valami negatív lelkiállapot, valami köd, stresszállapot, amikor nem látod teljes egészében a dolgokat, hanem csak a gondokat-bajokat. Az önismeret fontos része, hogy ismerjük magunkat akkor is, hogy milyenek vagyunk, amikor nem jó passzban vagyunk. Nem kell annyira félnünk a személyiségünk árnyékos oldalától, hanem érdemes megbarátkozni, megismerkedni vele, és akkor már közel sem lesz annyira félelmetes. Nem ezt tanultad? Azt hallottad mindig, hogy jó kislánynak kell lenned, jól kell viselkedned, és lehetőleg mindig kedvesnek és mosolygósnak lenned? Hát akkor kezdj el összebarátkozni a negatívnak gondolt részeiddel, hogy majd rá tudj érezni arra, hogy mihez kezdj velük, és minél stabilabb, harmonikusabb, önazonosabb személyiség lehess.
  • Tudatosítsd magadban, hogy ez egy átmeneti állapot, ami hamarosan változni fog. Ha nem is lesz minden egyszerre napsütötte és vidám, de nagyon valószínű, hogy lesznek tiszta pillanatok, időszakok, amikor újra rá tudsz kapcsolódni a belső erőforrásaidra, és újra nyugodtabban, kiegyensúlyozottabban, optimistábban tudsz rálátni a dolgaidra. Na majd akkor tudod emelni a rezgésedet. És ehhez elég az, ha már kicsivel kevésbé érzed magad szorult helyzetben. Akkor viszont ragadd meg az alkalmat!

3. Tedd meg, amit megtehetsz, amikor lehetőséged adódik rá!

Ha fáradt vagy, aludj, pihenj, vagy sétálj egyet a levegőn. Majd amikor megteheted persze. Ha éhes vagy, egyél. Ha segít, igyál egy nagy pohár vizet vagy teát. (Próbáld ki, sokszor már ez is segít.) Ha tele van már a fejed, szellőztesd ki egy kicsit, amikor rá tudod a gyerekeket bízni valakire. Ha azt mondod, neked ezek nem adatnak meg, akkor is találd meg, mivel tudnál magadon segíteni, akármilyen apróság is az. Mindenkinek vannak ilyen lehetőségei, még ha elsőre nehéz is észrevenni őket.

Figyeld meg, mitől leszel jobban, mi az, ami segít. Találd meg ezeket, és lépd is meg! Ne majd akkor, ha leérettségiztek a gyerekek, hanem most, amint csak lehet. Mivel neked most van szükséged erre.

4. Amikor jobban vagy már, vedd észre a jó dolgokat!

Ne menj el a tény mellett nap mint nap, hogy olyan környéken laksz, ahol gyönyörűek az épületek és a környező fák, anélkül, hogy megcsodálnád őket. Ne feledkezz meg róla, hogy milyen szép a pöttöm lányod orrának az íve, vagy a pici fiad szájának a cseresznyeformája. Ne téveszd szem elől, hogy milyen puha, meleg az ölelésük, milyen csodálatos a lelkük.

Ne fásulj bele az életedbe annyira, hogy soha nem veszed észre az ételek ízét, csak belapátolod őket magadba, hogy nem simogatod meg a párodat, hogy nem szívod be a friss levegőt, amikor a szabadban vagy.

Ezek mind természetes dolgok, de ha teljesen figyelmen kívül hagyod őket, és csak a problémákban élsz, kattogó és aggódó üzemmódban, és nem hagyod, hogy ezek az agyadba beszivárogjanak, azt fogod gondolni, hogy az élet egy nagy kupac kaki. Pedig nem az. Vannak ilyen időszakaink, igaz? Pedig egyikünké sem az. Csak vannak benne olyan dolgok, amik tetszenek, és amiket ki nem állhatunk.

Szóval vedd kezedbe az életed, és merj NEM pozitív lenni mindenáron. Mert nem jó, ha nagyon görcsösen csinálod. Ne ragadj bele az önsajnálatba, a tehetetlenség érzésébe, a frusztrációba, de fogadd el hogy néha van ilyen is. A lehetőségeket pedig találd meg, és ragadd meg, hogy ebből kimássz, és vedd észre a jó dolgokat az életedben, amikor már elvonult a legnagyobb vihar.

Próbálgasd, gyakorold, mi tesz jót, ismerkedj magaddal!

Jó randizást magaddal a nehezebb pillanatokban is! :)

08 jún

“Amire vágysz, úgy alakítja az Univerzum, hogy megtörténjen.” Miért nem igaz ez így? Mikor igaz?

háborítatlanul szülni, vágy

Mindig is háborítatlanul szerettem volna szülni. Nagyon mély vágy élt bennem ezzel kapcsolatban, tiszta és őszinte. Sokat készültem az első szülésemre, lélekben is, és a lehetőségek terén is, aminek lehetett, utánaolvastam, utánakérdeztem. Tiszta szívemből vágytam az első órára, amelyet majd együtt tölt újdonsült, háromtagú családunk, közvetlenül a szülés után. Láttam magam előtt, ahogy együtt vagyunk, békességben, és a kislányom boldogan szopizik. Ráadásul tisztában is voltam vele, hogy ez mennyire fontos, hogy mi az, amivel először találkozik az én lányom földi élete során. Kétség nem fért hozzá, hogy én ezt akarom, vágyom rá, egyértelmű volt, tiszta és erőteljes.

A kislányom végül császármetszéssel jött a világra, és akkor, ott, a folyamatban ez teljesen rendben volt a számomra, annak ellenére, hogy közel sem így terveztem. Az aranyórával kapcsolatban mások az érzéseim, a hiány megmaradt bennem, mivel ez nekünk teljesen kimaradt, de most nem erre a részére szeretném kihegyezni a dolgot.

Tiszta volt a vágy? Mély és őszinte? Tartósan, hosszú időn át éreztem? Igen, igen és igen.  Akkor miért nem lett úgy, ahogy legszebb álmaimban elképzeltem?

Mert millió gát volt bennem ezzel kapcsolatban. A jó érzések mellé egy csomó fájdalom és félelem keveredett, régmúlt idők tapasztalata és saját családom öröksége.

Kérlek, képzelj el egy kötelet. Az egyik végén ott vannak a félelmeid, negatív élményeid, például az olyasféle programjaid, hogy bármennyire is igyekszel, nem vagy elég jó, hiszen ezt hallottad sokszor gyerekkorodban, később megélted akár a munkahelyeden vagy a párkapcsolatodban. Vagy mondjuk olyan élmények, amikor kiszolgáltatott voltál, és visszaéltek azzal, hogy kicsi vagy, beteg vagy gyenge. Előfordulhat, hogy gyermekként értek sérelmek, vagy női mivoltodban aláztak meg valaha.

Aztán ott van még a rohanó világ kényszere, ahol semmire nincs idő, megérlelni, kiforrni hagyni a dolgokat, hogy történjen minden a maga ritmusában, tempójában, értve ezt a gyerekekkel való törődésre, nevelésre, vagy pedig a saját testünkre, vagy éppenséggel magára a szülésre. Mindezt úgy, hogy közben nem kell azon aggódni, hogy miből fogunk megélni, és hogy visszavesznek-e majd később minket a munkahelyünkre.

És akkor még nem beszéltünk a generációs örökségünkről, amelyet apáinktól és anyáinktól kaptunk, akik pedig az ő apáiktól és anyáiktól. Nem kell sokat visszamennünk az időben, hogy lássuk, az előttünk élt nőknek, anyáknak sem volt egyszerű és örömteli az élete. Kötelezettségeik mellett sok szavuk nem volt, és a világháborúk szörnyűségei őket is megviselték.

Lehet, hogy számodra túlzó, amiket leírok, de magad is láthatod, milyen indulatok tudnak elszabadulni egy-egy kismamafórumon, és ez bizony nem véletlen.

Nos, hát a kötelet az egyik irányba ez a félelemmel, diszharmóniával teli erő húzza. Érzed a lüktetését, erejét, ugye?

Aztán ott van ez a vágy a másik oldalon, az őszinte, tiszta, szeretetteli. Mély kapcsolódás önmagaddal, a babáddal, melegséggel teli, intim csoda. A testedben hordoztad őt, a testedből táplálod. Családod legkisebb tagja, aki örömet hoz mindenki életébe szeretetteli lényével, a család pedig imádja. Ez az anyaság csodája. Ez is ott van bennünk, ez a tiszta rezgés, amikor gyermeket várunk amikor anyává válunk.

Mi kerekedik ki aztán ebből a kötélhúzásból?

Amikor ennyire széthúzó energiák vannak, olyankor a vágyak magvalósulása elé akadályok gördülnek. Lehet, hogy egyszerűen nem, és nem akar a szívedben élő tiszta vágy beteljesülni, bármi is legyen az. Az is lehet, hogy ha megvalósul, akkor az odavezető út döcögősebb, nehézségekkel teli lesz.  Az is egy variáció, amikor ugyan beteljesül a vágyad, de nem igazán tudod élvezni, a tiszta, pozitív érzések mellett ott vannak a nehézségek, gondok, fájdalmas tapasztalások is.

Nem kell ettől megijedni. :) Tudom, hogy nem egyszerű téma, főleg akkor nem, ha nyakig benne vagy, hiszen az anyaság annyira mély és erőteljes tapasztalás, és nagyon nagy erővel tud ránk hatni. Szó szerint testünk és lelkünk velejéig hat.

Pontosan ebből adódik a szépsége is. Hogy olyan elementáris, hogy nem tudsz elfutni előle, benne van a mindennapjaidban, a legapróbb részletekig áthatja azt. Hiszen nem teheted meg, hogy feladod. Hogy nem csinálod. Ott van, megkerülhetetlenül. Hiszen ott van a pici, akit folyamatosan gondozni, ápolni kell.

Éjünk ezzel az erővel, ezzel a lehetőséggel, és adjuk meg neki a tisztességét, a méltóságát, ami eleve megilleti! Higgyünk végre magunkban, találjunk vissza saját magunkhoz, a testünk ritmusához, az intimitás élményéhez, amikor összeforrunk valakivel, jelen esetben épp a gyermekünkkel, hogy aztán a maga ritmusában majd szépen elengedjük, és leváljon. Olyan szép ez a dinamika benne, nem?

Ha soha nem éltük meg ezek természetességét, (ritmus, intimitás, stb.,) ha nem tudtuk soha ezeket a létállapotokat magunkban megteremteni, akkor hát miért csodálkozunk, ha nem olyan a szülésünk és az anyaságunk, amilyennek szeretnénk? Pontosan ezek a nehézségek fognak visszairányítani bennünket saját magunkhoz, valódi énünkhöz, igazi lényünkhöz, mert kénytelenek vagyunk a problémáinkkal szembenézni, és egy teljesebb, komplexebb, harmonikusabb személyiséggé érlelődni.

A vágyadat akkor tudja az univerzum – vagy nevezzük akárminek – megtörténtté tenni, azaz a vágyadat akkor tudod beteljesíteni, ha összehangolódsz vele. Nem problémázol azon, hogy keveset érsz, és mi lesz veled, képes leszel-e a “feladatra”. Nem attól rettegsz, hogy belerondítanak az életedbe, életteredbe, legyen az akár szülész orvos, vagy maga a baba. Nem zsúfolsz bele egyszerre mindent az életedbe, tökéletes alakot, patyolattiszta háztartást, csodás munkahelyet és családot. (Ezt saját magamról is írhattam volna persze.)

Arra kérlek, hogy add meg magadnak, a külső-belső folyamataidnak az időt, a tiszteletet és türelmet, hogy benned szépen kialakulhassanak. Annyira rohanunk, annyira akarunk mindent egyszerre, hogy elfeledkezünk arról, hogy mindenhez idő kell. A testnek is, és a léleknek is, minden változáshoz.

És akkor rá tudsz hangolódni az öröm érzésére, dominánssá tud válni benned a nyugalom, teret és időt tudsz engedni a megéléseidnek, legyen szó babázásról, anyaságról, sütés-főzés élvezetéről vagy munkahelyi önmegvalósításról.

És meglátod, a vágyaid is sokkal könnyebben rád tudnak találni majd. A maguk útján elindulnak, szépen formálódnak, aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy ott vannak, jelen a mindennapjaidban. Hiszen mind jobban rájuk tudsz hangolódni, és egyre könnyedebben, természetesebben tudod őket elérni, megvalósítani, egyre magától értetődőbb módon tudsz értük tenni.

És ez azért egész jól hangzik, ugye? :)

21 máj

Szüléstörténetek – I did it! Két császár után otthonszülés

K.K. Angliában él, három gyermeke is itt született, a leveléből tisztán látszik, hogy ott sem minden fenékig tejföl. Szerencsére a vége egy jó nagy happy end!

Olvassátok nagy szeretettel az Anyavirul első szüléstörténetét, ami egyszerre nem is egy, hanem három. Bevallom, megkönnyeztem.

Első császárom – piros folt a hasamon (Anglia, London)

1_1Kislányommal való várandósságom tele volt stresszel. Végig ijesztgettek az orvosok, a legfőbb dolog az volt, hogy kevésnek minősítették a magzatvizet, és így négyhetente ultrahangvizsgálat volt kiírva, és mivel nem volt nagy a baba, és szerintük nem fejlődött rendesen, a 39. héten meg akarták indítani a szülést. Ki tudtam könyörögni pár nap haladékot, így végül is 39+5 napra lett az indítás.
Zselét raktak a méhszájra este nyolc órakor, ettől nekem pár órán belül olyan erős összehúzódásaim lettek, hogy a falat kapartam és üvöltöttem. Átmenet nélkül olyan erővel törtek rám a fájások, hogy nem tudtam semmit se kezdeni velük. Kaptam egy injekciót, amitől nekem nem fájt kevésbé, de a baba bealudt, majd a gázt próbálták rám tukmálni, amitől meg folyton hánytam. Egyfolytában csitítgattak, hogy ne üvöltsek, végül a kádba küldtek, hogy fürödjek.
Ott megrepedt a burok, és zöld lett a víz. Szóltam a szülésznőknek. Először rám se hederítettek, majd később pánikszerűen átcipeltek a szülészetre, ahol rábeszéltek az EDA-ra. Mikor beadták, rá fél órára a kislányom szívhangja lelassult, de drasztikusan – azonnal toltak a műtőbe!
Megszületett Cecilia, 2750 g és 48 cm (200 g-mal többel, mint amit az ultrahangon mértek!)
Négynapos kórházi tartózkodás után kiengedtek, de én már akkor szóltam a szülésznőknek, hogy valami nem stimmel, piros folt van a hasamon, és meleg is, nem figyeltek rám, semmibe vették a megjegyzésem.
Pár napra rá a sebem kilyukadt, és ömlött belőlem sugárban a gennyes váladék, alig bírtam felfogni a pelenkákkal. Azonnal vissza a kórházba, újra négy nap, erős antibiotikumos kezelés, fájdalom, szenvedés, sok sírás.

Második császárom – elvették a hitem… (Anglia, London)

2_1Helyszín már egy másik kórház, de szintén Anglia. Kislányom 13 hónapos volt, amikor a kisfiam megfogant. Nagyon örültünk, nyugodt, problémamentes várandósság volt, és végig normális, hüvelyi szülésre készültem. A dokik is sűrűn bólogattak, hogy hát persze, lehetséges, nincs gond, megpróbáljuk a hüvelyi szülést. Én hittem nekik!
Tizenkét nap túlhordás után (Angliaban ez a maximális, hivatalosan megengedett idő, amit kivárnak túlhordás esetén) spontánul induló vajúdással öt, majd három-két perces fájásokkal indulás a kórházba. Ott rögtön külön szülőszoba és vizsgálat, 3 centis méhszáj. Vizsgálat közben megrepedt a magzatburok, újra zöld víz, CTG-re felkötnek, ágyhoz kötnek, nem kelhetek fel többet, jön a nővér, hogy beköti a kanült, én tiltakozom, de a válasz az, hogy itt ez a szokás, és ezt be kell kötni. Ez az én érdekem – ezt mondják.
Nagyon erősödnek a fájások. Nagyon nem jó az ágyon. Ülök, de iszonyat fáj minden. Úgy érzem, ülve visszanyomom a gyereket, mert érzem, ahogy akar jönni és feszít. Könyörgök, hogy hadd szálljak le az ágyról, állva szeretnék vajúdni, de nem engednek. Minden egyes fájásnál próbálom felemelni magam ültemből, hogy segítsek a gyereknek jönni lefelé, közben mindvégig sikertelenül próbálják eltalálni a vénámat. Már a harmadik ember szurkál össze-vissza, tekintet nélkül arra, hogy éppen van-e fájás vagy nincs! Orvost hívnak, aki talán be tudja kötni.
Már nagyon rosszul vagyok, fújtatok, mint egy gőzmozdony. Nem kiabálok, csak fújtatok. Senki nem jön segíteni, hogy hogyan tudnám átvészelni a fájásokat ülve, sőt fekve, mikor az orvos, illetve a szülésznő vizsgál. 4 cm és még mindig szurkálnak, végül a lábamba szúrják a kanült, a CTG folyton rajtam, és ülnöm kell, nagyon rosszul vagyok, hányok és fújtatok, fájdalomcsillapítót akarnak adni, de nekem nem kell. Akkor meg ne fújtassak, mert nem lesz erőm szülni – ezt mondja a szülésznő.
Nagy sokára sikerül rábeszélnie az EDA-ra. Bekötik, de nem működik. Várnak, de nem hat, ekkor kiborulok, és le akarok szállni az ágyról, hát azt most már nem lehet végképp. Iszonyat rosszul vagyok, mindeközben rengeteg ember járkál ki-be, én pucéran fetrengek, szenvedek az ágyon, folyton rosszul mondják a nevemet, ezen kiakadok és ordítok egyet. Megsértődnek.
Jön az orvosi had újra, és értékelik a baba szívhangját, majd közlik, hogy császár lesz! Mi? Miért, kérdem, a gyerek jól van, nem? Eddig nem mondták, hogy baj lenne! A baba szívhangja ugrál, és szerintük nem happy a baby! Én kiakadok, győzködnek, hogy a baba miatt kell a császár, majd elmennek.
Majdnem egy óra múlva visznek csak a műtőbe, amikor szerintem már nemsokára megszületett volna a fiam, ha nem ülnöm kell. Teljesen kiakadtam, és kérdeztem, ha császár kell, akkor mire várunk??? Végül másodszor is felvágtak, kivették a fiam, Ádám 3400 g, 52 cm, teljesen egészséges, nyugodt baba!
Antibiotikumos kezelés, mert belázasodok, sebem nehezen gyógyul, szenvedek, két hónapos lassú felépülés, sok sírás, fájdalom és lelki seb, amit senki nem lát!!!
Elvették a hitem, hogy tudok szülni!

I did it! (Otthonszülésem Angliában, két császár után)

3_1E két borzalmas traumatikus szülés-felépülés után, amikor megtudtam, hogy újra várandós vagyok, sírtam, és azt hajtogattam, hogy én ezt nem tudom újra végigcsinálni még egyszer! Éjszakákat töltöttem a net előtt és olvastam, kutattam, hátha van megoldás, talán másképp is lehet.
Nagyon sokat hatott rám a barátnőmmel folytatott levelezésem, aki szintén babát várt, és otthonszülésre készült két császár után, ő mesélte, hogy G. Á. elvállalta őt, és biztatja, hogy sikerülhet neki a természetes szülés. Igazából ekkor kezdtem el a kutatást az otthonszülés körül.
És igen, rátaláltam az otthonszüléses angol történetekre, sokadik császár után is otthon szültek, és sikeresen. Ez az, gondoltam, és tovább kutattam és olvastam és tájékozódtam, majd közöltem az orvossal, aki be akart írni programcsászárra, hogy ne fáradjon, mert nem jövök be, hanem otthon szülök. Erre eltanácsolt mérgesen a kórházból, át lettem irányítva a másik kórház otthonszülős szülésznőjéhez, és ekkortól kezdődött a harc a jogaim kivívásáért, hogy valóban szülhessek otthon, és segítség is legyen.
Végigcsináltam! Kiharcoltam! Nem volt könnyű, de megérte százszorosan! Senki sem támogatott a családomból, se a szüleim, se a férjem, én azonban kitartottam, tudtam, hogy tudok szülni, ha hagynak! Ezúttal nem hittem az orvosoknak, csakis magamban hittem!
Nagy segítséget, bíztatást és sok tanácsot kaptam egy internetes fórum otthonszülős topikjában az ottani lányoktól, és ott kaptam azt a nagyon hasznos tanácsot, hogy fogadjak egy doulát, aki támogat a szülés alatt, bízik és kitart mellettem akkor is, ha én már nem leszek olyan állapotban a vajúdás közben. Így is tettem, és lett egy doulám, azaz egy asszonytársi segítőm, aki végzettségét tekintve szülésznő, de már nem praktizál évek óta, csak doulaként aktív.
A nagy nap
A 42. hét hatodik napja, 13 nappal a kiírt dátum után. Szerda van, vasárnap óta 3 cm és nyitott méhszáj. (Napok óta zargatnak a szülésznők és még a doulám is, hogy mennyit akarok még várni, mikor engedem, hogy csináljanak már valamit, ezért így a lelkiállapotom már kicsit zilált és depis volt. Pár napja megittam már egy bábakoktélt is, ami hatástalan volt, még csak hasmenést sem csinált, és a szülésznők elvégezték a méhszáj-stimulációt is már kétszer, ami szintén hatástalannak bizonyult számomra, bár a testem szép lassan készült, tudta, hogy mit kell tennie.)
Túl voltunk egy eseménydús, emlékezetes éjszakán, amikor is a babakicsalogató projekt kellős közepén úgy éjjel 11 körül a kedves fenti szomszédunk eláztatott minket. Elfelejtette elzárni a csapot a fürdőszobában, és elaludt, a kád meg megtelt, és ki is ömlött egyenesen a mi fejünkre, a fürdőbe és a nappalinkba. Ahogy meghallottam a zubogást, hirtelen „kiugrottam” az ágyból, és majdnem elvágódtam a gyerekek kisszékében, a sípcsontomat jól bevágtam, csillagokat láttam! Szóval eláztunk, de rendesen, jó kis kezdet egy otthonszüléshez.
Az sem vígasztal már, hogy reggel rendszeres összehúzódások vannak kábé félóránként, hiszen ez van már pár napja, sőt hete, és mindig elmúltak a forró vizes fürdő hatására. Délelőttre volt időpontom a kórházban az orvossal, hogy megbeszéljük a következő lépést, amit én persze tudtam, vagyis hogy még mindig nem akarok semmit sem csinálni. Se kórházba vonulni, se burkot repeszteni. Értem jött a doula, és elmentünk a kórházba. Addig az anyukám volt a két gyerekkel, a férjem dogozott délutánig, szóval csak én meg a doula.
A kórházban nem az az orvos fogad, akivel egyébként lenne találkám, akivel már átbeszéltük korábban a dolgokat, hanem egy másik. Visszafogom magam, és nem teszek megjegyzést. Az viszont mellbe vág, hogy a hölgyemény bent akar tartani a kórházban, és meg akar császározni azonnal! Közlöm vele, hogy szó sem lehet róla, senki nem kötelezhet rá, hogy bent maradjak. Nem részletezem az egész beszélgetést, mert kábé két órán keresztül győzködtük egymást, illetve ő próbált meg győzködni, és kétségbe vonni az ép eszemet, amiért kockáztatom a gyerekem és a magam életét. Holott előző nap csináltattunk CTG-t, és tökéletes lett.
A végén kiegyeztünk abban, hogy csinálnak egy CTG-t és egy ultrahangot, és ha minden oké, akkor haladékot kapok másnap reggel kilencig. Ha nem lesznek erős fájások legalább két-három percenként, akkor bemegyek, és burkot repesztenek. Minden rendben volt az ottani vizsgálatok során is, és még mindig 3 centis méhszáj!
Ennek a kórházi látogatásnak egy előnye volt, hogy míg várakoztam, addig róttam a köröket a lépcsőn, fel-le kábé 40-50 percig, és közben mantráztam. Ennek eredményeként, mire délután ötre hazaértünk, kábé tízperces, erősödő fájásaim lettek. (Nem voltam hajlandó leülni, egyfolytában jöttem-mentem és állva ringatóztam, ha épp jött a hullám, mert a fejembe vettem, ha én leülök vagy lefekszem, megint leáll az egész, és mehetek be a kórházba. Ettől nagyon féltem, és így egyáltalán nem ültem le egész végig, állva és négykézláb vajúdtam végig.)
Akkor még kiporszívóztam a lakást, rendeltem kínai kaját, vacsiztunk, a gyerekeket elkészítettük az alváshoz, közben ötpercesek lettek a fájások és erősek. Az anyukám megjegyezte, hogy mikor akarom már hívni a szülésznőket, amikor már megszültem? De én még mindig alig akartam elhinni, hogy ma szülni fogunk, vártam az elviselhetetlen nagy-nagy fájdalmakat.
Este nyolc körül már éreztem, hogy ez komoly, 8.30-kor bevonultam a kádba a zuhany alá, és folyattam a pocakomra a forró vizet. Ez jó fájdalomcsillapító volt. A gyerekek már sajna nem tudtak elaludni, mert felgyorsultak az események, és kezdtem hangos lenni. Nem kiabáltam, de éneklésszerű hangokat hallattam, elég hangosan, ezt már nem tudtam kontrollálni. Kértem a férjem, hogy hívja a doulát, aki nagyon gyorsan jött, közben a szülésznőt is próbálta a férjem hívni, aki közölte, hogy épp egy másik szülésen van. A barátaink elvitték a gyerekeket meg az anyukámat, és ők ott töltötték az éjszakát, kábé tőlünk öt perc autóútra.
A kádban kábé egy órát töltöttem, aztán már nem esett jól. Mikor kiszálltam, szinte azonnal viszontláttam a kínai vacsit. Aztán a doula besegített a nappaliba, ott rátámaszkodtam a nagy labdánkra, és térdelve vajúdtam. A doula átsegített a fájások alatt a légzéssel, és figyelmeztetett, hogy lazítsak. Ez jó volt, fogta a kezem, és együtt fájt velem, néha a férjem felváltotta őt.
A szülésznő még sehol nem volt, a férjem kábé hatot próbált felhívni a listánkról, amit kaptunk, senki nem jött, illetve azt mondták, hogy szülésen vannak, és hívjuk a kórházat, és menjünk be. Én mikor ezt hallottam, akkor kiabáltam, hogy nem megyek kórházba, nekem megígérték a szülésznőt, jöjjön ki egy.
Ekkor már kétperces fájások voltak erős kakilási ingerrel. A doula segített lélegezni és átvészelni a fájásokat, a férjem közben hívta a mentőket, hogy legalább azok kiérjenek, közben egy szülésznő mégiscsak jött, aki közben eltévedt. Ekkor a párom kirohant, hátha megleli őt a közelben, mindeközben én a labdán tolófájásokkal elvoltam, a doula kihangosított telefonon keresztül beszélt a mentős orvossal, aki mindig kérte őt, hogy ellenőrizze az alfelemet. A szülésznő még nem volt itt, amikor a baba feje búbja már látszott.
Szinte mindenki egyszerre érkezett. A mentősök és a szülésznő, akit a férjem végül is megtalált odakinn. Akkor már egy szomszédunk rokona épp felénk irányította őt. Mikor a szülésznő megérkezett, már erős tolófájásaim voltak, semmire sem volt már idő, csak arra kért, hogy megnézhesse, hogy eltűnt-e a méhszáj és nyomhatok e már.
Közben megjött még két szülésznő is, az egyik a baba szívhangját hallgatta, fel kellett, hogy menjek a kanapéra, hogy vizsgáljanak. Itt már egybefüggő tolófájások voltak, minden oké volt, nyomhattam. Pár fájás után visszamentem a labdára térdelve, de ott nem tudtam erősen nyomni, így kérték, hogy menjek vissza a kanapéra, és ott kábé a második-harmadik fájásra meglett a kis feje, majd rögtön rá a következő fájással a teste is kicsúszott!
Megszületett a kisfiam! Kristóf 4060 grammal született, 56 cm-rel és 37 cm-es fejkörfogattal. Megkaptam őt a mellkasomra, alig akartam elhinni, hogy ez megtörténik velem! Éjjel 11 óra 12 perc volt. Kisfiam azonnal szopizott nagyon buzgón és erősen, fantasztikus, elmondhatatlan érzés volt!
Eléggé véreztem, így kaptam egy injekciót, hogy megszülessen gyorsabban a placenta. Párat nyomni kellett, és kint volt az is. Sajnos, picit repedtem, és még mindig véreztem, szóval elhatározták, hogy összeöltik a repedést, mert nem látják, hogy honnan is vérzek igazán. Hát elmondhatom, hogy a varrás, az a három öltés volt a legfájdalmasabb része a szülésemnek!
Vérnyomásom oké volt, vérzés is csillapodott, így újra megkaptam a fiam és megszoptattam. Jó sokáig így voltunk, ő szopizott, én meg azt mondogattam boldogan, hogy megcsináltam: „I did it!” Olyan boldog voltam, hogy az leírhatatlan, úgy éreztem, hogy megváltottam a világom!
A férjem telefonált a szüleinek, és én is felhívtam az anyut, mindenki boldog volt! Mindenki nagyon örült, és gratuláltak. A szülésznő, aki végül is kisegítette a babát, adminisztrált, a másik kettő gyorsan elment, és valahonnan szereztek mérleget (máig nem tudom, hogy miért nem volt náluk mérleg), addig én szoptattam, és gyönyörködtem a pici babámban.
A mentősök elmentek, egyébként sem a szobában voltak, hanem kint várakoztak az én kérésemre.
Aztán teáztunk, beszélgettünk, majd elmentem tusolni a férjem segítségével, de a saját lábamon alig egy órányival a szülés után, ez annyira hihetetlen volt akkor, a két császárom utáni állapotomhoz viszonyítva. Kint a férjem takarított a szülésznővel együtt, és hamarosan nem is látszott, hogy bármi is történt volna a nappalinkban.
A szülésznő kérdezte, hogy mikor ment el a magzatvíz, amit senki nem tudott, mert gondolom, hogy a kádban történt, de színtelen lehetett, mivel nem színeződött el a kád vize. A placenta óriási volt, több mint két kiló és egészséges, épp.
Lassan mindenki elment. A doula legutoljára. Mi lefeküdtünk a hálószobában, kisfiam szopizott, és én boldog voltam. Ez volt életem legszebb hajnala, ahogy a pici fiam feküdt mellettem, és én meg hallottam a madarak csicsergését a kertből, és újra meg újra átéltem a szülést!
3_2Csak a másik két porontyom hiányzott nagyon! Nem sokat aludtam, néha elbóbiskolhattam, reggel hét körül a férjem elment a gyerekekért meg az anyumért, és ők is találkozhattak végre a kistesóval.
A placentát elástuk a kertben, és egy rózsabokrot ültettünk föléje másnap.
A kisfiam egy grammot sem vesztett a születési súlyából, a második napra lett tejem, és ő azóta is igény szerint szopizik.
Ha lesz negyedik gyermekem, ő is otthon fog majd születni, de akkor már jobban figyelek majd a „kis” részletekre is, hogy valóban háborítatlan legyen a születése.

K. K.

 

21 máj

Amikor elhúztam a függönyt, akkor még nem tudtam, hogy aznap nagyon csúnya idő lesz, …

amikor elhúztam a függönyt

Amikor elhúztam a függönyt, akkor még nem tudtam, hogy aznap nagyon csúnya idő lesz, havazással, de már akkor borzasztó erős szél fújt. Emlékszem, tavaszi szünet utáni első nap volt.
A történet tehát itt kezdődik.
Álmos, fázós tavaszi reggel. Két hetes bárányhimlőn vagyunk túl Mátéval, oviba készülődünk. Ilyenkor mindig nehéz a reggeli elbúcsúzás az
oviban, előre borítékolható a sírás, összeszorul a szívem, ahogy belegondolok, hogyan kapaszkodik majd belém az ajtóban. Mira még alszik, ő két napja lázas, rajta is jönnek elő szép sorjában a pöttyök. Egy darabig biztosan nem fog menni iskolába.
Nekünk viszont indul a nap, és én arra gondolok, hogyan fogok tudni ma dolgozni, ezer egyéb tennivalóm mellett. Kezdek ideges lenni.
Kinézünk az ablakon. Bár a hó nem esik, de a fákat rettenetesen fújja a szél. Igyekszem befogadni a természet erejét, naponta változó, mindig megújuló szépségét. Érzem magamban az erőt, amit a szél ereje ad.
Megbeszéljük Mátéval, hogy ma nem sétálunk az oviba, hanem átrepülünk. Huncut szemű nevetés.
Öltözünk, készülődünk. Anya, álmos vagyoook.
Ahogy majszolja a kalácsot, mutatom neki, melyik fa hogyan csinál a szélben. Nagy gyerek vagyok én is. Férjem azt mondja, ezért szeretett belém, mert szereti, amikor bolondozom.
Kihúzom magam, és mereven oldalra dőlök: látod, így csinálnak a hosszú, magas fenyőfák. A diófa hatalmasakat lenget az ágaival, én is ezt teszem a kezeimmel. A terebélyes, kisebb fenyőfák táncolnak a szélben, még az ujjaimmal is integetek, ahogyan utánzom őket. Dőlünk a nevetéstől.
Mielőtt kilépnénk az utcára, alaposan felöltözünk. Útközben mindig megfigyeljük, mit csinál a kutya épp, amelyik olyan ijesztően tud ugatni. Most fázósan bújik be a vackába.
Valami számomra ismeretlen virág kezdi el kibontani magát a szomszéd ház előtt. Nahát, egy hópehely. Ilyen ez az április, pezsgő, ezervirágú természet – és hó. Szétolvad a kezemben, mielőtt meg tudnám mutatni neki, de így is nagyon boldog.
Beérünk az oviba, nagyon örülnek neki, régóta várják már. És még a sírást is megússzuk, ezen magam is meglepődöm. Ez a bónusz a ma reggelre. Délután találkozunk.

Mindig is gyűlöltem a reggeleket, mert imádok aludni, korán kelni pedig khm, kevésbé.
Mikor Mirával elkezdtünk oviba járni, egy tudatos áthangolódási folyamatban voltam épp, és rájöttem, a reggelek milyen szépek. Együtt elkezdtük figyelni mindazt a tiszta, friss, érintetlen szépséget, amit a reggelek tudnak hozni, a csillogó harmatcseppeket és a harsogóan zöld fűszálakat.
Egyszerűen beleszerettem a reggelekbe, és örülök, hogy újra láthatom a gyerekeimet, ha álmosan is, de összebújunk, finom, puha, meleg szeretetadagot kapok tőlük minden reggel. És ez jó, mert indul egy új nap, új lehetőségekkel. És valahogy jobb érzés ilyen gondolatokkal élni az életemet, mint mérgelődéssel és morgolódással, hogy miért kell már megint ilyen korán kelni, és hogy mennyi minden miatt lehet aggódni.
Szóval rájöttem, hogy lehet a reggelt is szeretni, és ez nagyon nagy dolog volt a számomra, még ha bele is telt majdnem negyven évembe. :)
A másik dolog pedig az, amit felfedeztem, hogy micsoda erő van a reggelekben, és mennyire nem mindegy, hogy hogyan indulnak el a napjaink.
A már említett áthangolódós időszakomban, amikor tudatosan figyeltem arra, hogy belül teremtsem meg a boldogságomat, és ne külső körülményektől függjön, szóval még amit ekkor megfigyeltem, az az volt, hogy mennyivel egyszerűbb, ha már eleve úgy kezdem a napot, hogy felpörgetem magam energetikailag egy magasabb, boldogabb szintre, és ehhez igyekszem aztán lehetőség szerint tudatosan is ragaszkodni a nap további részében.
Kellett ehhez elszántság, idő, és rengeteg-rengeteg gyakorlás, sokszor már majdnem feladtam, hogy ennek a játéknak semmi értelme, hogy egy merőben más lelkiállapotból tudatosan áthangoljam magam boldoggá. De eldöntöttem, és akartam, és csináltam.
Az általam leszűrt tapasztalat az volt, hogy ha már eleve úgy indítom a napot, hogy az minél jobb legyen, tudatosan odafigyelek erre, és megszervezem hozzá a körülményeket, akkor mintegy megalapozom azt. Ez egy idő után tényleg automatikussá válik, ez a lendület egy darabig még akkor is tartott, amikor már benne voltam a teendők sűrűjében, és nem tudtam ezzel foglalkozni. De ha már eleve lentről indítottam, onnan sokkal, de sokkal nehezebb volt feljebb tornázni magamat. Reggel még ez valahogy könnyebben ment. Ez a lendület aztán egyre tovább kitartott, és következetes gyakorlással eljutottam odáig, hogy egy jó ideje beállt egy stabil állapot, és alapból kiegyensúlyozott, jókedvű vagyok.
Éppen ezért ha lehet, időben felkelünk, hogy kényelmesen elkészülődhessünk, (tudom, kényes téma,) hogy ne kelljen kapkodni, rohanni. Van, amikor meditációs zenét hallgatunk, van, amikor zenés rádióadót. Mostanában épp semmit. Együtt megnézzük, hogyan dugja ki a nap első sugarait a fák közül, vagy ha még nap sincs, akkor a lámpák fényeiben gyönyörködünk egy picit.
Élvezem a közös pillanatokat, magamba szívom a testük melegét, illatát, ölelését, a vonásaikat nézem, a csöpp tagjaikat, a pöndörödő, hosszú szempilláikat, a gesztusaikat, ahogyan beszélnek vagy bolondoznak, vagy esetleg álmosan pislognak a takaró alatt.
És elmondhatatlanul boldog vagyok.

19 máj

Éppen rendet raktam a nappaliban…

elküldeni varázslattal a fájást

Éppen rendet raktam a nappaliban, a gyerekek körülöttem nyüzsögtek, amikor sikerült jóóól belerúgnom a kanapéba. Nem mondanám, hogy igazán kellemes volt. De ami utána történt, egészen meglepett.
Kislányom most lesz a nyáron nyolc éves. A történet folytatásához tudni kell, hogy mostanában pár alkalommal előfordult, hogy ha beütötte magát vagy fájt valamije, akkor játékos formában gyakoroltuk, hogyan tudja a fájdalmat elküldeni. Vizualizáltunk. Küldtünk el rosszkedvet is, vagy ha nagyon nem volt kedve tanulni, de muszáj volt, elküldtük a “rossz tanulást,” és kértünk helyette olyat, amikor jó érzés tanulni, amikor élvezzük az olvasást. Háát, volt eset, amikor kitartóbban kellett “elküldeni,” de bizony jött is az a bizonyos élvezetes tanulás. Közben ugyanis rájött, hogy szívesen olvassa a történetet, kíváncsi a folytatásra, és még másnap is ezen a sztorin nevetgéltünk, hogy a Pipiske hogyan akarta kihúzni a fűszálat a földből.
Ez egy alap théta healing technika, pontosabban egy része, hogy miután megkerestük az okokat és a szükséges összefüggéseket, kitisztítjuk a “negatív” energiamintákat, és összehangolódunk a “pozitív” érzésekkel, stb. Itt ugyan nem volt kutakodás, mi miatt van ez, egy egyszerű energiaminta csere volt, amit a kiscsajjal csináltunk. Ezerféle hasonló módszer van erre, én ugyebár a thétát ismerem, ezt szoktam használni.
Szóval párszor már gyakoroltunk, de nem olyan sokszor, tényleg néhány alkalom volt csupán. Ott álltam tehát a nappaliban, éppen belerúgtam a kanapéba, fájt a lábam rendesen, és arra vártam, hogy elmúljon. Erre az én pici tündér kis fiam, a négy éves Máté mondja nekem azon a bájos kis hangján, hogy de anya, miért nem küldöd el varázslattal a fájást? Meglepődtem, mert vele még nem csináltunk ilyet, de hát tudjuk ugye, hogy a fülük mindig nyitva, és mint a szivacs szívják magukba az információkat.
Hát jól van, gondoltam magamban, végülis miért ne, ráhangolódtam a dologra, és elkezdtem vizualizálni, ahogy a fájdalom eltávozik. Egyszercsak hirtelen valami frissességet éreztem a lábamban, és a fájdalom hirtelen eltűnt belőle, pedig én még nem “végeztem” vele. Megszólalt az én lányom: anya, elküldtem a fájásodat. Ott szökdécselt, mint egy kiskecske, láthatólag semmi erőfeszítésébe nem került, és mintha mi sem történt volna, perdült tovább.
Tényleg megdöbbentem. Elméletben tudom, hogy ebben a gyerekek milyen jók, mert ők még nincsenek lekorlátozva tudatilag, de nem nagyon csináltunk eddig még ilyet. Meg ugyebár más dolog, ha saját magának csinálja, az agy vezérli a fizikai testet, satöbbi, de ezt nekem csinálta, és nagyon erőteljes volt. És még soha nem éltem át ilyet, hogy valaki a maga természetességében, spontán csinál ilyet. Egyik tanfolyamról mentem a másikra, mire ez nálam kialakult (bár nem ez volt a pontos cél), olyan emberekkel tanultam együtt, akik maguk is dolgoztak magukon, hogy az érzékeléseik tisztuljanak, mindenki megdolgozott érte, mire sikerült neki. És ez egy folyamatos munka, egyre magasabb és magasabb szintek, egyre tisztább és tisztább állapotok vannak, de ez egy fejlődési folyamat, tudatos odafigyeléssel, munkával. Erre jön ez a pár kilós lánygyerek, és kisujjból kirázza. :)
Csak halkan jegyzem meg, hogy utána kiderült, hogy Máté a maga 4 és fél évével még profibb ebben. Csaláncsípést sitty-sutty eltüntetett. Pár másodperces próbálkozás, “varázslás” után sírt, hogy de anya, még nem ment el, aztán mondtam neki, hogy akkor addig küldje, amíg fáj, és pár pillanat múlva abbahagyta a sírást, és újra elkezdett játszani, kutya baja sem volt.
Egyszerűen imádom a gyerekeimet, imádom ezt a csodát, ami bennük van, és ezt a csodálatos lehetőséget, amire az agyunk képes, még ha nekünk újra meg is kell tanulunk, hogyan tudjuk ezt így működtetni.

06 máj

Külső körülményektől független boldogság?

bloghoz

Édesanyaként folyamatos kihívásoknak vagyunk kitéve. Igencsak át kell lépnünk időnként a komfortzónánkat. Főleg fogzáskor. Vagy amikor hasfájós a pici, és órákon át üvölt éjszaka, mi pedig tehetetlenek és kimerültek vagyunk. Amikor felcseréli az éjszakákat és a nappalokat. Amikor meg kell erőszakolnunk az orrszívóval, miközben halálra váltan üvölt szegény. Vagy az ölünkben alszik minden áldott délután, kilenc hónapon keresztül, mint ahogy az enyém is tette.

Annyi ezer és ezer lehetőség adódik a változásra, nem igaz? Hogy belsőleg fejlődjünk, átugorjuk saját határainkat. Újra és újra. Nap mint nap. Mondhatni gyárilag rá vagyunk erre kényszerítve anyaként. Voltaképpen ez egy nagyon izgalmas dolog, ez a fejlődés.

Elmesélem neked, hogy mire jöttem rá az évek folyamán. Amióta világ a világ, és én az eszemet tudom, mindig arra törekedtem, hogy magamban egy olyasfajta hozzáállást alakítsak ki az életemhez, amely lehetővé teszi, hogy a boldogságom ne külső körülményektől függjön, hanem azt az önmagammal való, belső harmónia által tudjam elérni, akkor is, ha esik, akkor is, ha hétágra süt a nap.

Nos, ez a folyamat elég hosszú volt. Nem tudtam, ez lehetséges-e egyáltalán, és teljesen máshogy nézett ki ez a valóságban, mint ahogy én megálmodtam. De a lényeg az, hogy két fontos dologra jöttem rá.

Az egyik az, hogy ez az egész nem arról szól, hogy nagy, kövér Buddhaként ülök a nagyvilágban, (esetleg mellette dolgozom nyilván, meg gyereket nevelek,) rendíthetetlenül, állandó, széles mosollyal az arcomon, és semmi, de semmi nem tud engem ebből az állapotból kizökkenteni. Mert rájöttem, hogy ugyan létezik az a fajta, külső körülményektől független harmónia, amit én olyan nagy hévvel kerestem, de ez egy tök dinamikus dolog. Nem arról van szó, hogy egyszer csak megcsíp a megvilágosodás bogara, és innentől nincs visszaút, semmi nem mozdíthat ki a zen-zónánkból. Hanem inkább az van, hogy újra és újra ebbe az örömteli állapotba tudunk kerülni, alapból ez már nem olyan nagy megerőltetés, és ha úgy istenigazából kibillenünk, akkor is visszatalálunk előbb-utóbb.

Az a trükkös ebben az egészben, hogy meg kell, hogy éljük az érzelmeinket, jókat is és rosszakat is, hogy hús-vér részesei lehessünk a földi valóságnak, hiszen ezért jöttünk ide, hogy éljünk, megtapasztaljuk, milyen is ez az egész. A fájdalom, düh, szomorúság nem az ellenségünk, hanem jeleznek nekünk, hogy éppen milyen folyamatok zajlanak bennünk, és természetes módon hozzátartoznak az életünkhöz. A kérdés az, hogy ezek, vagy egyéb negatív érzelmek határozzák-e meg az életünket, vagy képesek vagyunk újra és újra visszatalálni eredendő boldogságunkhoz, jólétünkhöz? Leragadunk-e a mocsárban és dagonyázunk benne, vagy pedig ahogy jöttek a negatív gondolatok, úgy el is mennek egy idő után, helyüket pedig átveszi a fíling, hogy az élet szép, és élvezzük a mindennapokat.

Az is egy döbbenetes dolog az volt számomra, hogy a boldogság, és annak képessége, hogy az ember mindig visszataláljon önnön jólétéhez nem valami külső adomány, vagy különleges képesség, ugyanis én valami ilyesmit hittem. Hanem valamiféle folyamatos, ebbe az irányba mutató eltökéltség, valami belső késztetés vagy erő folytán elindul az egész, először keresgéli az utat magának, keresi erre, keresi arra, voltaképpen azt sem tudja, mit keres. Aztán lassanként megindul, egyre jobban beindul, mint mikor a sok kicsi érből patak lesz, aztán a kis patakokból folyócska, és végül egy hömpölygő, nagy folyammá lesz. Vagy mint a ház, amit tégláról téglára építünk fel, egyenként pakoljuk a téglákat, először alig látszik valami, majd elkezdenek nőni a falak, aztán látni, hol lesz a nappali, meg a fürdőszoba, és egyszer csak ott a házikónk. Szép lassan felépül bennünk egy képesség, egy egyre biztosabb tudás, hogy képesek vagyunk a kezünkben tartani a gyeplőt a saját életünkkel kapcsolatban, karban tudjuk tartani a lelkivilágunkat, vissza tudjuk venni az uralmat az elménk felett. Tapasztalat, sok-sok gyakorlás gyümölcse ez, amit az önmegismerés útján szüretelünk le. És ez valami hihetetlen nagy dolog ám.

Ha körülnézünk a világban, nem azt látjuk, hogy az embereknek megvan ez a fajta, önmagukba vetett tudása. Nem leszünk mi sem soha szentek, nem erről van szó, de hiszen érted te is. Érezni fogunk, ezután sem felejtünk el csalódni és sírni, lesznek rossz napjaink, amikor a pokolba kívánunk mindenkit, nehézségeink, amiket meg kell oldanunk. De már lesz lehetőségünk a valódi döntéshez. Meglesznek a belső támpontjaink és tartalékaink a változtatáshoz, és más szemmel látjuk majd a világot, mert tudjuk, hogy mindig számíthatunk magunkra, és össze tudjuk magunkat hangolni a harmonikus, szeretetteli, előre vivő, építő jellegű energiákkal, energiaállapotokkal. A bónusz pedig, hogy egy idő után, láss csodát, a külső körülményeink is kezdenek megváltozni, ehhez a magasabb frekvenciához alakulni. De akkor már nem nincs akkora jelentősége az egésznek, mert megtanultuk kezelni ezeket a helyzeteket.

Mi hát mindebből a tanulság?

#1 Nincs olyan, hogy „A boldogság”. Sok-sok örömteli pillanat, a boldogság ezeknek az összessége.

Nem kell egyik rózsaszín felhőről a másikra ugrálva élnünk az életünket. Könnyebb, ha elengedjük a „naaagy boldogság” illúziót, és arra törekszünk, hogy minél több örömteli pillanatunk legyen a mindennapok során.

#2 Nem kell tökéletesnek lennünk a boldogsághoz.

A tökéletességre való törekvés valójában megnehezíti azt, hogy felszabadultan, örömmel éljük a napjainkat, mert folyton a hibáinkat keressük, és azt nézzük, mi az, ami nem jól működik, ami hiányzik az életünkből. Nem létezik tökéletesség. Emberek vagyunk, haladók, és milyen jó érzés így örülni az életnek! Ezer és ezer csodát rejt. Igen, nekünk, halandóknak. Próbáld ki, hogy megengeded magadnak, hogy próbálgasd az életedet, és akár közben hibázz is.

#3 Gyakorold be a boldogságot!
Az, hogy boldogok vagyunk, nem egy kívülről érkező adomány. Sokkal inkább egy képesség, hogy harmonikus állapotba tudod hozni magad. Van, akinek tovább tart ezt begyakorolni.

Az első és legfontosabb lépés, hogy kötelezd el magad a saját jólléted mellett. Eleinte talán szükséged lesz arra, hogy komolyan vedd ezt az elhatározásodat, mert mást szoktál meg, egy másfajta attitűdöt gyakoroltál be. A környezeted is ezt tükrözi vissza.

A második lépés az, hogy következetesen gyakorold. Mit jelent ez? Nap mint nap tegyél meg egy olyan dolgot, ami őszinte jóérzést kelt benned, és pozitív energiával tölt fel. Ha gondolod, fess csillámpónikat, vagy süss egy finom süteményt, tökmindegy. (Senkinek se a kárára, természetesen. Nyertes-nyertes helyzeteket keresünk.) Vagy egyszerűen csak fotózz le az ablakból egy szép virágot. Apró döntésekből áll össze az életünk. Minden pillanat hozzáad valamit az életedhez. Mindig van lehetőséged, hogy hozzátegyél valami pici, de jóleső dolgot. Gyűjtögesd ezeket a csodás, elsőre jelentéktelennek tűnő pillanatokat. Mégis, ezek adják a napjaink örömét.