Emlékszem, hogy fent voltam velük a fürdőszobában, és mindkettő torkaszakadtából üvöltött.
Tiszta hülyék voltak.
Mintha egy furcsa bohózatba csöppentem volna, vagy valami szürreális előadás kellős közepébe.
Megnyugtatni esélytelen volt őket, egyik gyerek jobban visított, mint a másik.
Hogy fáradtak voltak-e, vagy konkrétan valami bajuk volt, azt már nem tudom, de őrültekháza volt a javából.
Utáltam az egészet, mert akkoriban gyakran volt ilyen, és tök untam, hiszen borzalmasan lefárasztott ez a műsor.

Akkor próbáltam ki először éles helyzetben, hogy vihar tombolt épp körülöttem,
és valami egész másra gondolok közben, – mindezt direkt, tudatosan, – valami szép dologra, ami kellemes érzelmeket kelt bennem.

Emlékszem, azon filóztam, most ezzel elindulok-e egy olyan irányba,
hogy elszakadok a valóságtól, és egy nemlétező álomvilágba menekülök ahelyett, hogy szembenéznék a realitással.

Eldöntöttem, hát kipróbáltam.
Először nagyon bugyutának tűnt a gondolat, hogy az őrület kellős közepén valami tökjó dologra gondoljak,
olyan igazi new age-es idiótaságnak.
De azt tudtam, hogy valami valódit fogok keresni magamban,
és ez elvette a dolog élét.

A reggel tisztaságára gondoltam,
a fák méltóságteljes jelenlétére,
ahogy a várpark mellett mentünk aznap az oviba.
A csillogó harmatcseppekre,
ahogy megcsillantotta őket a fény.
A lányomra, ahogyan fogta a kezemet,
és csacsogva, lelkesen magyarázott valamit,
amikor útközben beszélgettünk.

A helyzet a fürdőszobában nem lett jobb, továbbra is állt a bál,
nem változtak meg varázsütésre a dolgok.
Pici fiam ugyanúgy mászott rám, láttam sírástól eltorzult arcát,
érzékeltem a fájdalmát, hogy neki most nagyon rossz.
Megnyugtatni sem őt, sem a nővérét nem tudtam,
hát simogattam és közben mosdattam, törölgettem őket némán,
a szemüket figyeltem,
miközben a reggel élményére gondoltam magamban.

Az az este nem volt könnyebb, de én jobban bírtam.
Egész megnyugodtam.
Nem velük idegeskedtem,
nem igyekeztem kompenzálni a fájdalmukat,
hanem ott voltam a nyugalmammal,
a belső fókuszom által behozott stabilitásommal.

A következő napok valamivel könnyebbek voltak.
Néhány hét után pedig azt vettem észre, hogy elmúltak ezek a nagy kiborulások.
Valahogy úgy nyugodtabb lett minden.
Hogy én indítottam-e el bennük egy pozitív folyamatot,
vagy csak bennük változtak amúgy is a dolgok, nem tudom.
De akkor, a fürdőszobában guggolva éreztem meg először, hogy a belső fókusznak, és a tudatos, pozitív áthangolódásnak micsoda ereje van.
Direkt olyan dolgot választottam, ami érzelmileg hoz engem egyensúlyba,
nem pedig intellektuális oldalról közelítettem meg a dolgot,
egy jó érzést keltő valamit kerestem,
és ez bukkant fel a fejemben.

Akárhogyan is volt, az én estémet megmentették ezek a belső képek,
és jobban a rendelkezésére tudtam állni a gyerekeknek,
mintha belemegyek a drámájukba.

Mi a tanulság? Az, hogy van választásunk, és nem csak a körülmények szerencsés alakulása következtében lehetünk boldogok.
Ha gond van, bármikor megtehetjük, hogy elindulunk befelé,
megkeresni egy másik valóságot, és a dolgok változni fognak.
Talán csak belső megélésben változnak,
de akárhogyan is, én belül azt érzem,
hogy hatni tudtam a gyerekeim lelkivilágára azzal, hogy helyreraktam magam.
És ezt belül mindenki érzi, hogy az édesanyáknak ilyen varázshatalma van.

Ha itt vagy, ezeket a sorokat olvasod, és együtt rezonálsz velük,
teljesen biztos vagyok benne, hogy nap mint nap használod ezt a varázstudományod,
még ha nem is vagy tisztában vele.
Tessék hát ráébredni az erődre,
a csodálatos, szeretettel teli hatalmadra,
és – igen, nem túlzás –
változtasd meg a világot!
A tiédet és a szeretteidét.