Édesanyaként folyamatos kihívásoknak vagyunk kitéve. Igencsak át kell lépnünk időnként a komfortzónánkat. Főleg fogzáskor. Vagy amikor hasfájós a pici, és órákon át üvölt éjszaka, mi pedig tehetetlenek és kimerültek vagyunk. Amikor felcseréli az éjszakákat és a nappalokat. Amikor meg kell erőszakolnunk az orrszívóval, miközben halálra váltan üvölt szegény. Vagy az ölünkben alszik minden áldott délután, kilenc hónapon keresztül, mint ahogy az enyém is tette.

Annyi ezer és ezer lehetőség adódik a változásra, nem igaz? Hogy belsőleg fejlődjünk, átugorjuk saját határainkat. Újra és újra. Nap mint nap. Mondhatni gyárilag rá vagyunk erre kényszerítve anyaként. Voltaképpen ez egy nagyon izgalmas dolog, ez a fejlődés.

Elmesélem neked, hogy mire jöttem rá az évek folyamán. Amióta világ a világ, és én az eszemet tudom, mindig arra törekedtem, hogy magamban egy olyasfajta hozzáállást alakítsak ki az életemhez, amely lehetővé teszi, hogy a boldogságom ne külső körülményektől függjön, hanem azt az önmagammal való, belső harmónia által tudjam elérni, akkor is, ha esik, akkor is, ha hétágra süt a nap.

Nos, ez a folyamat elég hosszú volt. Nem tudtam, ez lehetséges-e egyáltalán, és teljesen máshogy nézett ki ez a valóságban, mint ahogy én megálmodtam. De a lényeg az, hogy két fontos dologra jöttem rá.

Az egyik az, hogy ez az egész nem arról szól, hogy nagy, kövér Buddhaként ülök a nagyvilágban, (esetleg mellette dolgozom nyilván, meg gyereket nevelek,) rendíthetetlenül, állandó, széles mosollyal az arcomon, és semmi, de semmi nem tud engem ebből az állapotból kizökkenteni. Mert rájöttem, hogy ugyan létezik az a fajta, külső körülményektől független harmónia, amit én olyan nagy hévvel kerestem, de ez egy tök dinamikus dolog. Nem arról van szó, hogy egyszer csak megcsíp a megvilágosodás bogara, és innentől nincs visszaút, semmi nem mozdíthat ki a zen-zónánkból. Hanem inkább az van, hogy újra és újra ebbe az örömteli állapotba tudunk kerülni, alapból ez már nem olyan nagy megerőltetés, és ha úgy istenigazából kibillenünk, akkor is visszatalálunk előbb-utóbb.

Az a trükkös ebben az egészben, hogy meg kell, hogy éljük az érzelmeinket, jókat is és rosszakat is, hogy hús-vér részesei lehessünk a földi valóságnak, hiszen ezért jöttünk ide, hogy éljünk, megtapasztaljuk, milyen is ez az egész. A fájdalom, düh, szomorúság nem az ellenségünk, hanem jeleznek nekünk, hogy éppen milyen folyamatok zajlanak bennünk, és természetes módon hozzátartoznak az életünkhöz. A kérdés az, hogy ezek, vagy egyéb negatív érzelmek határozzák-e meg az életünket, vagy képesek vagyunk újra és újra visszatalálni eredendő boldogságunkhoz, jólétünkhöz? Leragadunk-e a mocsárban és dagonyázunk benne, vagy pedig ahogy jöttek a negatív gondolatok, úgy el is mennek egy idő után, helyüket pedig átveszi a fíling, hogy az élet szép, és élvezzük a mindennapokat.

Az is egy döbbenetes dolog az volt számomra, hogy a boldogság, és annak képessége, hogy az ember mindig visszataláljon önnön jólétéhez nem valami külső adomány, vagy különleges képesség, ugyanis én valami ilyesmit hittem. Hanem valamiféle folyamatos, ebbe az irányba mutató eltökéltség, valami belső késztetés vagy erő folytán elindul az egész, először keresgéli az utat magának, keresi erre, keresi arra, voltaképpen azt sem tudja, mit keres. Aztán lassanként megindul, egyre jobban beindul, mint mikor a sok kicsi érből patak lesz, aztán a kis patakokból folyócska, és végül egy hömpölygő, nagy folyammá lesz. Vagy mint a ház, amit tégláról téglára építünk fel, egyenként pakoljuk a téglákat, először alig látszik valami, majd elkezdenek nőni a falak, aztán látni, hol lesz a nappali, meg a fürdőszoba, és egyszer csak ott a házikónk. Szép lassan felépül bennünk egy képesség, egy egyre biztosabb tudás, hogy képesek vagyunk a kezünkben tartani a gyeplőt a saját életünkkel kapcsolatban, karban tudjuk tartani a lelkivilágunkat, vissza tudjuk venni az uralmat az elménk felett. Tapasztalat, sok-sok gyakorlás gyümölcse ez, amit az önmegismerés útján szüretelünk le. És ez valami hihetetlen nagy dolog ám.

Ha körülnézünk a világban, nem azt látjuk, hogy az embereknek megvan ez a fajta, önmagukba vetett tudása. Nem leszünk mi sem soha szentek, nem erről van szó, de hiszen érted te is. Érezni fogunk, ezután sem felejtünk el csalódni és sírni, lesznek rossz napjaink, amikor a pokolba kívánunk mindenkit, nehézségeink, amiket meg kell oldanunk. De már lesz lehetőségünk a valódi döntéshez. Meglesznek a belső támpontjaink és tartalékaink a változtatáshoz, és más szemmel látjuk majd a világot, mert tudjuk, hogy mindig számíthatunk magunkra, és össze tudjuk magunkat hangolni a harmonikus, szeretetteli, előre vivő, építő jellegű energiákkal, energiaállapotokkal. A bónusz pedig, hogy egy idő után, láss csodát, a külső körülményeink is kezdenek megváltozni, ehhez a magasabb frekvenciához alakulni. De akkor már nem nincs akkora jelentősége az egésznek, mert megtanultuk kezelni ezeket a helyzeteket.

Mi hát mindebből a tanulság?

#1 Nincs olyan, hogy „A boldogság”. Sok-sok örömteli pillanat, a boldogság ezeknek az összessége.

Nem kell egyik rózsaszín felhőről a másikra ugrálva élnünk az életünket. Könnyebb, ha elengedjük a „naaagy boldogság” illúziót, és arra törekszünk, hogy minél több örömteli pillanatunk legyen a mindennapok során.

#2 Nem kell tökéletesnek lennünk a boldogsághoz.

A tökéletességre való törekvés valójában megnehezíti azt, hogy felszabadultan, örömmel éljük a napjainkat, mert folyton a hibáinkat keressük, és azt nézzük, mi az, ami nem jól működik, ami hiányzik az életünkből. Nem létezik tökéletesség. Emberek vagyunk, haladók, és milyen jó érzés így örülni az életnek! Ezer és ezer csodát rejt. Igen, nekünk, halandóknak. Próbáld ki, hogy megengeded magadnak, hogy próbálgasd az életedet, és akár közben hibázz is.

#3 Gyakorold be a boldogságot!
Az, hogy boldogok vagyunk, nem egy kívülről érkező adomány. Sokkal inkább egy képesség, hogy harmonikus állapotba tudod hozni magad. Van, akinek tovább tart ezt begyakorolni.

Az első és legfontosabb lépés, hogy kötelezd el magad a saját jólléted mellett. Eleinte talán szükséged lesz arra, hogy komolyan vedd ezt az elhatározásodat, mert mást szoktál meg, egy másfajta attitűdöt gyakoroltál be. A környezeted is ezt tükrözi vissza.

A második lépés az, hogy következetesen gyakorold. Mit jelent ez? Nap mint nap tegyél meg egy olyan dolgot, ami őszinte jóérzést kelt benned, és pozitív energiával tölt fel. Ha gondolod, fess csillámpónikat, vagy süss egy finom süteményt, tökmindegy. (Senkinek se a kárára, természetesen. Nyertes-nyertes helyzeteket keresünk.) Vagy egyszerűen csak fotózz le az ablakból egy szép virágot. Apró döntésekből áll össze az életünk. Minden pillanat hozzáad valamit az életedhez. Mindig van lehetőséged, hogy hozzátegyél valami pici, de jóleső dolgot. Gyűjtögesd ezeket a csodás, elsőre jelentéktelennek tűnő pillanatokat. Mégis, ezek adják a napjaink örömét.