Nem igazán szeretek gyerekruhákat válogatni meg lomtalanítani. Nem tudom, Te hogy vagy vele, de én előszeretettel halogatom az ilyesmit. Tegnap délután három pofonegyszerű dolog miatt szántam rá mégis magamat.

1.  Mert kellett

Az első ok elég kézenfekvő: muszáj volt. Itt az ősz, újra bejött a nyálkás, szeles idő, a gyerekek meg nem összemennek, hanem nyúlnak az ég felé. Szerencsére.  :)

2. Mert utána tök jó

De volt még más is: emlékeztem arra, hogy milyen jó érzés, amikor már végeztem vele. Benyúlni a fiókba, ahol kézre állnak a pulcsik meg nadrágok, nem kell válogatnom, kutatgatnom minden reggel, melyik nadrágot adjam a kölyökre. Nem mérgelődök rajta, hogy ez már túl bolyhos, ez kifakult, ez meg vészesen rövid.

Szóval emlékeztem a jó érzésre, milyen is az, amikor át vannak válogatva a ruhák, és szép rendezettségben pihengetnek a helyükön. Egy darabig kitart legalábbis ez az idilli állapot, miután az ember nekidurálja magát, és rendbe rakja őket.

3. Mert csak azt hiszem, hogy sokáig tart

Harmadrészt pedig azt is erősen tudatosítottam magamban, hogy ez az egész szortírozósdi voltaképpen nem tart olyan sokáig, mint ahogy én azt amúgy gondolom. Ez már tapasztalati dolog, az elmúlt 8 évben rájöttem, hogy egész emberi idő alatt meg lehet ezt csinálni. Egy erős 2-2,5 óra alatt sikerült mindennel végeznem, a gyerekruhák kiválogatásán túl is.

Minimális előkészületek

Volt azonban két momentum, ami megelőzte ezt a szortírozást, és nagyban megkönnyítette azt, hogy a tegnapi délutánom minél zökkenőmentesebb legyen.

• A kinőtt ruhákat eleve egy külön helyen gyűjtöm. Azokat legalábbis, amelyek a napi használat során a kezembe akadtak, és megállapítottam róluk, hogy bizony már nem igazán jók. A ruhásszekrényből persze még aztán előjött egy táskányi, ahogy még alaposabban átnéztem, de ennyivel is kevesebb dolgom volt. Nem vagyok büszke rá, hogy ezidáig csak a komód tetejére halmoztam őket, és már ki is találtam, hogy az egyik csini, üres tárolódobozt befogom erre a célra, hogy a praktikum mellett  adjunk az esztétikai érzéknek is.
• Régebben már futottam egy kört a Máté babakorából származó, immáron feleslegessé vált holmikkal. A babaméretű ruhaneműit már jó régen elajándékoztam, de ezek a cuccok még itt vártak a sorukra. Mindent, amiről úgy gondoltam, még lehet használni, odaajándékozni valakinek, esetleg eladni, egy külön helyre gyűjtögettem össze.

Mi köze ennek a stresszmentesített, boldog lélekhez?

Azt gondolom, hogy az élvezetes, örömteli élethez, anyai létünk teljességéhez nemcsak az tartozik hozzá, hogy rendben tartjuk a lelkünket, kitakarítjuk belőle a felgyülemlett stresszt, vagy megfejtjük a mélyebb bugyraiban rejlő mélyebb összefüggéseket, lecseréljük a bennünket gátló hitrendszereket. Ha fizikai szinten nem teszünk hozzá, az egész egy ingatag alapokon nyugvó kártyavár lesz. Ahhoz, hogy beinduljanak a dolgaink, az is fontos, hogy odafigyeljünk a környezetünkre, és valamelyest rendben tartsuk azt is. Nem a tökéletesség a lényeg, hanem a szándék, a belefektetett energia milyensége. Erre pedig kiváló alkalmat nyújt nekünk, édesanyáknak az őszi évszakváltás, hogy tisztítsuk magunk körül a teret.

Mire volt elég két és fél óra?

No de lássuk, mire is jutottam tegnap délután a már említett 2-2,5 órában?

• Mindkét gyerkőc ruhatárát átnyálaztam, kicsit át is rendeztem, hiszen más ruhákra lesz most szükség, mint a nyári forróságban.
• Átrágtam magam egy nagy kupac, ajándékba kapott ruhán is, és amellett, hogy be kellett őket dolgoznom a rendszerbe, és ez bizonyos energiaráfordítást igényel, nagyon hálás voltam, hogy kaptuk őket. (Mi ez, ha nem a bőség megnyilvánulása, nem igaz?)
• Megteltek a zsákok, amelyekbe a még kifogástalan állapotban levő, de már kinőtt ruhák kerültek. Ma fel is hívtam a védőnőket, nagyon örültek, mindig vannak családok, ahol nagy szükség van rájuk. Önző vagyok, mert nekem magamnak jó érzés arra gondolni, hogy jó helyre fognak kerülni a ruhadarabok.
• Az elnyűtt darabok, a széttaposott lábbelikkel együtt egy másik zsákba kerültek. Családi hagyomány szerint nem a kukába fognak kerülni, hanem amellé. Mindig van, aki  elviszi onnan az éj leple alatt. Végső soron ezek is használhatóak valamire, csak már nem igazán jó minőségűek.
• Sort kerítettem arra is, hogy kiszortírozzam a Máté babakorából visszamaradt holmikat. Volt még egy-két dolog, amivel nem volt kedvem foglalkozni ezidáig. Amit használhatónak véltem, azokat azon nyomban lefényképeztem a telefonommal, és felraktam a Facebookra. Jobb ezeken egy lendülettel túllenni. A mindenféle szüttyöm-müttyömöktől pedig, amiket pedig csumpinak éreztem volna bárkinek is odaadni, érzelemmentes búcsút vettem.

Az eredmény?

• 4 nagy zsák cucc, amelyek elhagyják a lakásunk területét,
• tágas, jól átlátható ruhásszekrény,
• valami megmagyarázhatatlannak tűnő, megkönnyebbült, jó érzés,
• megtakarított értékes percek minden reggel, amikor a ruhákat válogatom össze a gyerkőcöknek,
• jó érzés, hogy a holmik jó részét továbbadhatom, és más gyerekeknek fognak örömet okozni,
• na meg mindig kerülnek elő különböző kincsek, praktikus szempontból hordhatatlan, de amúgy extra csajos vagy vicces ruhadarabok, kiegészítők, amelyeket aztán nagy vigyorogva magára ölt az én gyönyörűséges kislányom.

Akkor innentől már mindig, mindennek glédában kell majd állnia?

Jómagam inkább a szakaszosságban hiszek, mivel ez működött nekem idáig legjobban, hol ez kerül előtérbe, hol az. Vannak napok, hetek, amikor jobban fókuszálok a családi fészekre, csiszatolok, rendezkedek és nagytakarítok. Aztán átbillenek, és ezerrel a munkámra figyelek. Ilyenkor vagy naphosszat ülök kigúvadt szemekkel a gép előtt, vagy pedig a belső folyamataim, oldásaim, meditációk hatására kicsit (vagy nem is olyan kicsit) egy másik dimenzióban vagyok. Aztán vannak olyan időszakok, amikor a családé a főszerep, ilyen például a nyár, és ha akarnék, se tudnék sokat dolgozni itthon december második felében.

Ez így van jól, nem kell mindig, mindenben száz százalékot nyújtani.

A Te életed, a Te verziód

Ez működött nekem eddig. Nálad meg – jujj, de kíváncsi lennék amúgy, mi az, – más működik talán. Próbálgasd, izgalmas, jó élményekben, hasznos felismerésekben gazdag folyamat!

Szóval lényeg a lényeg, anyukák és nem anyukák: szortírozzatok, ne féljetek tőle, mert igazándiból jó. Utána legalábbis mindenképp. Zenét be, akár a csípőmozgatást is elő lehet venni, és indulhat a buli! Utána meg még ráadásul jó büszke is lehet magára az ember, milyen ügyes volt. És a rend, nos az tényleg nem tart örökké, de akkor egy pár hónap múlva újra nekidurálhatjuk magunkat, és újra örülhetünk, meg büszkék lehetünk magunkra! :)