Egyszer, még a régi munkahelyemen, éppen a gép előtt ültünk, és valami kimutatást csináltunk, amikor a kolléganőm azt találta nekem mondani: te olyan gyerek vagy! Láttam, hogy komolyan méregből mondta, el is gondolkodtam rajta, tettem-e valamilyen felelőtlen, megbízhatatlanságra utaló dolgot, esetleg olyan harsányan túlburjánzott volna-e bennem a jókedv, hogy képtelenség volt tőlem dolgozni. Semmi ilyesmire nem bírtam visszaemlékezni, – szelíd duhaj vagyok, – így hát azt válaszoltam: ezt most bóknak veszem. Mondanom sem kell, nem javítottam ezáltal a helyzetemen. :)

Lehet, hogy mások számára idegesítő lehet, amikor jókedvem van annak ellenére, hogy másoknak nincs. De sokkal rosszabb volt, amikor elhagyott a jókedvem, mert annyira belefeledkeztem a mindennapok problémáiba.  Volt, hogy hosszú-hosszú évek is teltek el így, hogy elveszett a saját magamba vetett hitem, és bizony nem bolondoztam, nem vigyorogtam, hanem csak néztem ki a fejemből nap mint nap.

Szerencsére azóta ritkán találkozom olyan negatív emberekkel, akiket bánt mások öröme. Persze az én napjaim sem mókából és kacagásból állnak 0-24-ben, sőt vigyorogni sem szoktam állandóan, de többnyire jól szoktam érezni magam a napom túlnyomó részében – hacsak nem sűrűsödnek be nagyon a dolgaim.

Tudjátok, van ez a rész a Bibliában, ami szerintem nagyon igaz: “aki nem úgy fogadja Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be oda”. Hogyan is lehetnénk boldogok, ha mindig aggódunk, rohanunk, idegeskedünk? A gyerekek még hisznek saját nagyszerűségükben, teljes egészében át tudják adni magukat a pillanatnak, és teljesen el tudnak merülni abban, amivel éppen foglalatoskodnak. Nem kattognak, nem agyalnak, hanem feloldódnak az élményben.

Lehet, hogy nem lehet állandóan ilyen állapotban létezni, nem is kell, de ilyen pillanatok nélkül nincs esélyünk a felszabadult, kiteljesedett életre.  Merjünk kisgyerekek lenni, merjünk visszanyúlni ahhoz a tudáshoz, amikor még hittünk saját magunkban, amikor nem kontrolláltuk túl magunkat, amikor mertük vállalni az érzelmeinket, őszintén, és nem kombináltunk semmit túl. Hiszen elég ránézni a saját kicsinyeinkre, és bennük még felfedezhetjük ezt az ősi tudást.

A boldogság nyomában, nos néha jó lehet táncolni, futkározni a gyerekekkel, csak azért csinálni dolgokat, mert élvezzük, kacérkodni a párunkkal, vagy bámulni a felhőket az égen. Apró dolgok ezek, nem kerülnek semmibe, pár perces boldogságadagok csupán, és hozzásegíthetnek minket, hogy az egész napunkat megfényesítsék egy picit.

És ha akarjuk, gondoljunk egy merészet, és hozzunk be minél több ilyen pillanatot az életünkbe, és folyamatosan, és újra és újra keressük őket, és mindig csodálkozzunk rá a tisztaságukra. És ne azért, mert most ez a divat, és a csapból is a pozitív gondolkodás folyik. És pláne ne azért, hogy a kutyagumit leöntsük rózsaszín cukormázzal, hanem hogy találjuk meg az értékeket a saját életünkben. Hogy lássuk meg, itt vannak ezek is, nem csak a gondok, meg a pénzproblémák, meg a negyven fokos láz, vagy a kruppos köhögés. A jó dolgok, a szívet melengető, valódi értékek is ugyanúgy részei az életünknek, csak nem mindig vesszük észre.

Igen, előfordul, hogy túl mélyen vagyunk, vagy túl sokminden jött össze, vagy alig látunk a kimerültségtől, és bármilyen próbálkozásunk visszafelé sül el, ami a boldogságmorzsák összeszedegetését illeti. Van ilyen is, ilyenkor hagyni kell. Vagy a sablonos megoldásokat, amelyek nekünk nem jönnek be (nagyon nem). De a boldogság tanulható, sőt táplálkozással is megtámogatható. (Tudtátok például, hogy a tönkölybúza jó depresszió ellen?) Szóval mindenkit csak biztatni tudok, aki elért ennek a cikknek a végére, hogy vegye fel a kesztyűt, ne törődjön bele a sorsába, hogy boldogtalan, rosszkedvű, ráadásul ezt a mintát adja tovább a gyerkőceinek is, hanem álljon a sarkára, vállalja fel a felelősséget a saját életéért, boldogságáért, és kezdje el rendbehozni a lelkivilágát, kigondolni, mit szeretne az élettől, vajon mi tenné őt igazán boldoggá, és minden nap tenni érte legalább egy icipici dolgot, ami effelé viszi. És nem győzöm kihangsúlyozni: nem a gyerekek létszáma a fontos, vagy hogy mekkora a lakás, és hogy gyönyörűen tisztán van-e tartva. Hanem hogy bent, a lélek mélyén, és a dolgos mindennapokban hányszor érezzük azt, hogy igen, a helyünkön vagyunk, olyan értékek mentén éljük az életünket amelyekkel önazonosak vagyunk. Még akkor is, ha vannak problémáink, nem mindig úgy jön össze minden, ahogy szeretnénk, és vannak mélyrepüléses időszakaink. De mindig visszatalálunk ehhez az érzéshez, hogy rendben vagyunk, és az életünket élni jó.

Sok-sok gyermekien tiszta pillanatot kívánok nektek!

Sziasztok, és viruljunk együtt! :)