Ő az erőforráshiányos énünk.

* Aztán van, amelyik őszinte örömmel, jókedvűen fogadja a párját, akkor is, ha az órákat késett, mert ennek a verziónknak egyszerűen jó napja volt, és az élet szép, és ma ez is belefért.
* Aki rázárja a bejárati ajtót a kupira, és elmegy egy kicsit fagyizni a kölykökkel, mondván feltöltődve majd minden gyorsabban megy.
* Aki együtt tud élni a tudattal, hogy nem mindig minden görbe egyenes, és őszintén, szívből tud nevetni, akár saját magán is.

Ilyenek vagyunk, amikor erőforrásos állapotban vagyunk.

Meggyőződések, testtartás, bevitt táplálékok, légzés minősége, ezek például mind-mind meghatározzák az állapotunkat, hogy mennyire vagyunk “magunknál”.

Az a jó, hogy van bennünk egy kapcsoló, amivel át tudunk váltani egyik állapotból a másikba.
* Mondjuk elmegyünk egyet sétálni, és gyönyörködünk a környezetben.
* Vagy kávé helyett nagyot nyújtózkodunk, és veszünk pár mély levegőt.
* Olyan táplálékokat fogyasztunk, amelyeket a szervezetünk preferál. (Mondja ő folyamatosan, csak meg kell hallgatni.)

– Vagy összehúzzuk magunkat kicsire, ezáltal lecsökkentve a tüdőkapacitásunkat, oxigént spórolva az agyunknak, az egész vérkeringésünknek.
– Esetleg szigorúan lógatjuk egész nap az orrunkat, a földet bámulva magunk előtt.
– Vagy akár alaposan kitárgyaljuk minden utunkba kerülő ismerőssel, hogy az emberek hülyék.

Mindkettő mi vagyunk.
Mindkettő igaz is, amelyik világban éppen vagyunk.
De szerencsére nem vagyunk öntudatlan tárgyak, hogy ne tudnánk a saját belső erőforrásainkat – lépésről lépésre akár, egy folyamat részeként – felfedezni és összehangolni.

Nem baj, ha sokszor nem sikerül.
Nem baj, ha újra és újra kudarcot vallasz.
A folyamat része az is.
A SZÁNDÉK legyen meg, a többi meg szépen kialakul.