Éppen rendet raktam a nappaliban, a gyerekek körülöttem nyüzsögtek, amikor sikerült jóóól belerúgnom a kanapéba. Nem mondanám, hogy igazán kellemes volt. De ami utána történt, egészen meglepett.
Kislányom most lesz a nyáron nyolc éves. A történet folytatásához tudni kell, hogy mostanában pár alkalommal előfordult, hogy ha beütötte magát vagy fájt valamije, akkor játékos formában gyakoroltuk, hogyan tudja a fájdalmat elküldeni. Vizualizáltunk. Küldtünk el rosszkedvet is, vagy ha nagyon nem volt kedve tanulni, de muszáj volt, elküldtük a “rossz tanulást,” és kértünk helyette olyat, amikor jó érzés tanulni, amikor élvezzük az olvasást. Háát, volt eset, amikor kitartóbban kellett “elküldeni,” de bizony jött is az a bizonyos élvezetes tanulás. Közben ugyanis rájött, hogy szívesen olvassa a történetet, kíváncsi a folytatásra, és még másnap is ezen a sztorin nevetgéltünk, hogy a Pipiske hogyan akarta kihúzni a fűszálat a földből.
Ez egy alap théta healing technika, pontosabban egy része, hogy miután megkerestük az okokat és a szükséges összefüggéseket, kitisztítjuk a “negatív” energiamintákat, és összehangolódunk a “pozitív” érzésekkel, stb. Itt ugyan nem volt kutakodás, mi miatt van ez, egy egyszerű energiaminta csere volt, amit a kiscsajjal csináltunk. Ezerféle hasonló módszer van erre, én ugyebár a thétát ismerem, ezt szoktam használni.
Szóval párszor már gyakoroltunk, de nem olyan sokszor, tényleg néhány alkalom volt csupán. Ott álltam tehát a nappaliban, éppen belerúgtam a kanapéba, fájt a lábam rendesen, és arra vártam, hogy elmúljon. Erre az én pici tündér kis fiam, a négy éves Máté mondja nekem azon a bájos kis hangján, hogy de anya, miért nem küldöd el varázslattal a fájást? Meglepődtem, mert vele még nem csináltunk ilyet, de hát tudjuk ugye, hogy a fülük mindig nyitva, és mint a szivacs szívják magukba az információkat.
Hát jól van, gondoltam magamban, végülis miért ne, ráhangolódtam a dologra, és elkezdtem vizualizálni, ahogy a fájdalom eltávozik. Egyszercsak hirtelen valami frissességet éreztem a lábamban, és a fájdalom hirtelen eltűnt belőle, pedig én még nem “végeztem” vele. Megszólalt az én lányom: anya, elküldtem a fájásodat. Ott szökdécselt, mint egy kiskecske, láthatólag semmi erőfeszítésébe nem került, és mintha mi sem történt volna, perdült tovább.
Tényleg megdöbbentem. Elméletben tudom, hogy ebben a gyerekek milyen jók, mert ők még nincsenek lekorlátozva tudatilag, de nem nagyon csináltunk eddig még ilyet. Meg ugyebár más dolog, ha saját magának csinálja, az agy vezérli a fizikai testet, satöbbi, de ezt nekem csinálta, és nagyon erőteljes volt. És még soha nem éltem át ilyet, hogy valaki a maga természetességében, spontán csinál ilyet. Egyik tanfolyamról mentem a másikra, mire ez nálam kialakult (bár nem ez volt a pontos cél), olyan emberekkel tanultam együtt, akik maguk is dolgoztak magukon, hogy az érzékeléseik tisztuljanak, mindenki megdolgozott érte, mire sikerült neki. És ez egy folyamatos munka, egyre magasabb és magasabb szintek, egyre tisztább és tisztább állapotok vannak, de ez egy fejlődési folyamat, tudatos odafigyeléssel, munkával. Erre jön ez a pár kilós lánygyerek, és kisujjból kirázza. :)
Csak halkan jegyzem meg, hogy utána kiderült, hogy Máté a maga 4 és fél évével még profibb ebben. Csaláncsípést sitty-sutty eltüntetett. Pár másodperces próbálkozás, “varázslás” után sírt, hogy de anya, még nem ment el, aztán mondtam neki, hogy akkor addig küldje, amíg fáj, és pár pillanat múlva abbahagyta a sírást, és újra elkezdett játszani, kutya baja sem volt.
Egyszerűen imádom a gyerekeimet, imádom ezt a csodát, ami bennük van, és ezt a csodálatos lehetőséget, amire az agyunk képes, még ha nekünk újra meg is kell tanulunk, hogyan tudjuk ezt így működtetni.