21 márc

Hogyan tároljuk és örökítjük át a traumákat?

Minden idegszálammal rátapadtam a képernyőre, amikor olvastam a Máté Gáborral, a Kanadában élő orvossal készült interjút. (Nem kifejezetten könnyű olvasmány.)
Az ő története tökéletesen leírja, hogyan tárolja testünk a traumákat, és egyszerű, látszólag semleges történés hogyan tudja egy pillanat alatt előhozni a negatív mintákat, úgy, hogy közben fogalmunk sincs, miért reagáltunk így.
Egy másik történet azt érzékelteti hajszálpontosan, hogy egy anya traumája hogyan öröklődik át a gyermekére.
Heroinfüggő páciensei révén pedig azt láthatjuk, hogy mi áll a háttérben, ha valaki olyan önpusztító függőségben szenved, mint amit a heroin okoz.

http://www.ng.hu/Tudomany/2017/12/02/A-boldogsag-ara

23 nov

Élménybeszámoló a szerdai meditációról (Sárvár, nov. 22.)

Erőteljes és nagyon lágy energiák voltak jelen a tegnap esti meditációs alkalmon. Éreztem előre, hogy jó lesz, mély lesz, de más ezt előre sejteni, érezni, (tudni,) és más megtapasztalni, közös élményként átélni, együtt érezni azt.

Hálás vagyok a visszajelzéseitekért, nyíltságotokért, őszinteségetekért.

A zenéknek, ezeknek a mantraénekkel kombinált finomságosan finom zenéknek nagyon nagy hatásuk van a lélekre, ha odafigyelünk rájuk, és könnyű bennük feloldani a feloldanivalót.

És mivel fizikai test a hónap “témája”, mozogtunk is, lágyan, ráhangolódva a testünkre,  felfedezve a reakcióit, odafigyeléssel harmóniába kerülni vele, és ebből az állapotból indítva a mozdulatokat.

Nagyon jó volt, és jól működött az energia Bennetek is, harmonikusan, lágyan oldott és emelt mindannyiunkat, ezt a szavakból és a mozdulatokból, testbeszédből, kisugárzásotokból egyaránt lehetett látni.

Jövő héten, a hónap lezárásaként teázunk, nasizunk, és finomságokat ropogtatunk.
És EGYÜTT VAGYUNK.
Elmondhatatlan, micsoda ereje van ennek…

Köszönöm-köszönöm-köszönöm!

Ildikó

19 nov

Meditáció Sárváron – 2017. nov. 22. (egészség, testünk harmóniája)

  • A “kattogó üzemmódból” való kilépéshez, a bennünk felgyülemlett feszültség elengedéséhez,
  • testünk jelzéseire való ráhangolódáshoz, testkultúránk fejlődéséhez,
  • feltöltődéshez, hogy egy kellemes bő órát tölthessünk együtt.

Stresszoldó meditáció 2017.11.22

A mantrazene és a gyengéd mozgás erejével egészítjük ki meditációnkat a héten, így aktivizálva, erősítve a bennünk lezajló jótékony testi-lelki folyamatokat.

  • A mozgás, a zene ritmusa, a mantrák és a fizikai testünkre történő ráhangolódás olyan pozitív belső változásokat is képes elindítani, amelyekre tudatos szinten nem feltétlen van rálátásunk, ennek következtében pedig ráhatásunk sem.
  • Mindemellett pedig még jól is érezzük magunkat, kellemes lelkiállapotban töltjük a foglalkozás bő egy óráját.
  • És nem mellesleg megtapasztaljuk, hogy jó együtt.

Helyszín:
Tinódi Gimnázium, Sárvár

Időpont:
2017.11.22. 18 óra

Időtartama:
kb. egy-másfél óra

Részvételi díj:
1.200 Ft

Telefonszám:
20/471-3307

Amire szükséged lesz a meditációhoz:
– kényelmes ruházat
– laticel
– párna
– takaró

Gyere – lazulj – örülj! :)
Hendéné Veres Ildikó

18 jún

Stresszoldó technikák – tollpihe légzésgyakorlat

Azt a technikát szeretném nektek megmutatni, ami annak idején, amikor a nagylányommal éveken keresztül nagyon sokat szenvedtünk az altatással, nekem a legtöbbször segített, hogy ép ésszel túléljem ezt az időszakot.

A videó indításához KATTINTS A KÉPRE,
VAGY görgess tovább, és OLVASD EL írott formában! :)

Idegszálak kisimítása tollpihe

Ez pedig a légzéssel volt kapcsolatos. Nagyon sokféle légzéstechnika létezik, és ebből most egyet szeretnék megmutatni egyelőre, de ha követitek a Facebook oldalt, blogot, majd újabb és újabb technikákat fogok ezzel kapcsolatban is megosztani.

Egy-két gondolatot hadd mondjak a légzésnek a fontosságáról. Ahhoz, hogy megfelelő fiziológiai állapotban legyünk, hogy az egész testünknek az oxigénellátottsága megfelelő legyen, ahhoz rendesen kell lélegezni. A vér szállítja az oxigént és a tápanyagokat a sejtekhez, és a megfelelő oxigénszint szükséges ahhoz, hogy megfelelő energiával rendelkezzen a fizikai testünk.

Mi itt a nyugati kultúrában elég felszínesen lélegzünk, tehát nem töltjük meg a tüdőnknek az alsó és felső részét levegővel. Ez ami az emésztés szempontjából is lényeges, mert amikor a tüdőnek az alsó részébe ahogy vesszük ki-be, ki-be a levegőt, ezáltal a belső szerveink is kapnak egy természetes masszírozódást. Az emésztésünket ez nagymértékben segíti, sőt ezt meg is kellene, hogy kapják a belső szerveink.

Aztán anélkül, hogy lenne elég oxigén, úgy az agyunk sem fog elegendő oxigént kapni, ami pedig nem kérdés, hogy mennyire fontos.

Most azt az egy szempontot emelném ki funkcionálisan a légzésből, bár nagyon sokmindenre jó a légzés, hogy ha a légzéstechnikákat gyakoroljuk, akkor az nagyon-nagyon jól oldja a stresszt, nagyon-nagyon jó idegnyugtató tud lenni.

Ahogy említettem már, rengeteg sokféle légzéstechnika létezik, én most egy kifejezetten idegnyugtató légzéstechnikát hoztam nektek. Természetesen ezeket a különböző technikákat váltogattam egymással, például figyeltem a légzésemet, vagy nagy, erős kifújásokkal engedtem el a stresszt, millióféleképpen lehet stresszoldásra a légzést. Most a tollpihe módszert mutatom meg nektek.

A lényeg az, hogy először elkezdünk magunkba figyelni. Ezt akkor is lehet csinálni, amikor éppen altatunk, és ott van a baba az ölünkben, és már síkidegek vagyunk, akkor is lehet használni, amikor megy a hiszti, és az egyik jobban üvölt, mint a másik. A lényeg az, hogy befelé, magunkba figyelünk egy pár pillanatra, fókuszálunk, veszünk néhány mély lélegzetet, kifújjuk, beszívjuk, kifújjuk. És még egyszer, orron be, és orron ki, vagy a szánkon.

Magával azzal, hogy önmagunkra ráhangolódtunk, és elkezdjük figyelni a lélegzetvételünket, azzal már elkezdünk lenyugodni, mert már nem pörgetjük magunkat a szituáción, nem agyalunk, nem húzzuk fel rajta magunkat még jobban.

Miután ez a három, egyre nyugodtabb be- és kilégzés megvolt, utána becsukott szemmel egyszerűen képzeljük el, hogy a kezünkben tartunk egy tollpihét. Orron át beszívjuk a levegőt, és kifújjuk, ráfújunk a két ujjunkra, amit összecsippentettünk, mintha fognánk a tollpihét, ide célozunk, ide fújunk, hosszú, elnyújtott légzéssel. Elképzeljük, hogy egy tollpihe van az ujjaink között, és miközben kifújjuk a levegőt, és ráfújunk az ujjainkra lecsukott szemmel, elképzeljük, ahogy a tollpihe megrezeg a kifújt levegő hatására.

Nagyon jó gyakorlat! Nagyon hatásos.

A tollpihét elképzelve, néhány fújás után gyönyörű szépen le fogunk nyugodni, mert ahelyett, hogy az adott szituációba minél jobban belehergelnénk magunkat, elképzeljük ezt a tollpihét, ez az agyunkat leköti, és megnyugszunk.

És ugye ennek egy plusz hozadéka az, pláne ha rendszeresen csináljuk, mivel a gyerekek nagyon-nagyon jól leveszik a lelkiállapotunkat, a rezgéseinket nagyon-nagyon jól át tudják venni, hogy ha mi lenyugszunk, akkor a gyerek is nyugodtabb lesz. Nem biztos, hogy azon nyomban, vagy aznap, lehet, hogy párszor meg kell csinálnunk, vagy ez egy folyamat lesz, de úgy vagyunk összekötve, evolúciósan úgy fejlődtünk ki, hogy így működünk, egymásra vagyunk hangolva. Tehát ez még egy plusz hozadéka a történetnek, hogy nemcsak mi nyugszunk le, hanem a baba is sokkal nyugodtabb lesz.

Próbáljátok ki!

21 máj

Amikor elhúztam a függönyt, akkor még nem tudtam, hogy aznap nagyon csúnya idő lesz, …

amikor elhúztam a függönyt

Amikor elhúztam a függönyt, akkor még nem tudtam, hogy aznap nagyon csúnya idő lesz, havazással, de már akkor borzasztó erős szél fújt. Emlékszem, tavaszi szünet utáni első nap volt.
A történet tehát itt kezdődik.
Álmos, fázós tavaszi reggel. Két hetes bárányhimlőn vagyunk túl Mátéval, oviba készülődünk. Ilyenkor mindig nehéz a reggeli elbúcsúzás az
oviban, előre borítékolható a sírás, összeszorul a szívem, ahogy belegondolok, hogyan kapaszkodik majd belém az ajtóban. Mira még alszik, ő két napja lázas, rajta is jönnek elő szép sorjában a pöttyök. Egy darabig biztosan nem fog menni iskolába.
Nekünk viszont indul a nap, és én arra gondolok, hogyan fogok tudni ma dolgozni, ezer egyéb tennivalóm mellett. Kezdek ideges lenni.
Kinézünk az ablakon. Bár a hó nem esik, de a fákat rettenetesen fújja a szél. Igyekszem befogadni a természet erejét, naponta változó, mindig megújuló szépségét. Érzem magamban az erőt, amit a szél ereje ad.
Megbeszéljük Mátéval, hogy ma nem sétálunk az oviba, hanem átrepülünk. Huncut szemű nevetés.
Öltözünk, készülődünk. Anya, álmos vagyoook.
Ahogy majszolja a kalácsot, mutatom neki, melyik fa hogyan csinál a szélben. Nagy gyerek vagyok én is. Férjem azt mondja, ezért szeretett belém, mert szereti, amikor bolondozom.
Kihúzom magam, és mereven oldalra dőlök: látod, így csinálnak a hosszú, magas fenyőfák. A diófa hatalmasakat lenget az ágaival, én is ezt teszem a kezeimmel. A terebélyes, kisebb fenyőfák táncolnak a szélben, még az ujjaimmal is integetek, ahogyan utánzom őket. Dőlünk a nevetéstől.
Mielőtt kilépnénk az utcára, alaposan felöltözünk. Útközben mindig megfigyeljük, mit csinál a kutya épp, amelyik olyan ijesztően tud ugatni. Most fázósan bújik be a vackába.
Valami számomra ismeretlen virág kezdi el kibontani magát a szomszéd ház előtt. Nahát, egy hópehely. Ilyen ez az április, pezsgő, ezervirágú természet – és hó. Szétolvad a kezemben, mielőtt meg tudnám mutatni neki, de így is nagyon boldog.
Beérünk az oviba, nagyon örülnek neki, régóta várják már. És még a sírást is megússzuk, ezen magam is meglepődöm. Ez a bónusz a ma reggelre. Délután találkozunk.

Mindig is gyűlöltem a reggeleket, mert imádok aludni, korán kelni pedig khm, kevésbé.
Mikor Mirával elkezdtünk oviba járni, egy tudatos áthangolódási folyamatban voltam épp, és rájöttem, a reggelek milyen szépek. Együtt elkezdtük figyelni mindazt a tiszta, friss, érintetlen szépséget, amit a reggelek tudnak hozni, a csillogó harmatcseppeket és a harsogóan zöld fűszálakat.
Egyszerűen beleszerettem a reggelekbe, és örülök, hogy újra láthatom a gyerekeimet, ha álmosan is, de összebújunk, finom, puha, meleg szeretetadagot kapok tőlük minden reggel. És ez jó, mert indul egy új nap, új lehetőségekkel. És valahogy jobb érzés ilyen gondolatokkal élni az életemet, mint mérgelődéssel és morgolódással, hogy miért kell már megint ilyen korán kelni, és hogy mennyi minden miatt lehet aggódni.
Szóval rájöttem, hogy lehet a reggelt is szeretni, és ez nagyon nagy dolog volt a számomra, még ha bele is telt majdnem negyven évembe. :)
A másik dolog pedig az, amit felfedeztem, hogy micsoda erő van a reggelekben, és mennyire nem mindegy, hogy hogyan indulnak el a napjaink.
A már említett áthangolódós időszakomban, amikor tudatosan figyeltem arra, hogy belül teremtsem meg a boldogságomat, és ne külső körülményektől függjön, szóval még amit ekkor megfigyeltem, az az volt, hogy mennyivel egyszerűbb, ha már eleve úgy kezdem a napot, hogy felpörgetem magam energetikailag egy magasabb, boldogabb szintre, és ehhez igyekszem aztán lehetőség szerint tudatosan is ragaszkodni a nap további részében.
Kellett ehhez elszántság, idő, és rengeteg-rengeteg gyakorlás, sokszor már majdnem feladtam, hogy ennek a játéknak semmi értelme, hogy egy merőben más lelkiállapotból tudatosan áthangoljam magam boldoggá. De eldöntöttem, és akartam, és csináltam.
Az általam leszűrt tapasztalat az volt, hogy ha már eleve úgy indítom a napot, hogy az minél jobb legyen, tudatosan odafigyelek erre, és megszervezem hozzá a körülményeket, akkor mintegy megalapozom azt. Ez egy idő után tényleg automatikussá válik, ez a lendület egy darabig még akkor is tartott, amikor már benne voltam a teendők sűrűjében, és nem tudtam ezzel foglalkozni. De ha már eleve lentről indítottam, onnan sokkal, de sokkal nehezebb volt feljebb tornázni magamat. Reggel még ez valahogy könnyebben ment. Ez a lendület aztán egyre tovább kitartott, és következetes gyakorlással eljutottam odáig, hogy egy jó ideje beállt egy stabil állapot, és alapból kiegyensúlyozott, jókedvű vagyok.
Éppen ezért ha lehet, időben felkelünk, hogy kényelmesen elkészülődhessünk, (tudom, kényes téma,) hogy ne kelljen kapkodni, rohanni. Van, amikor meditációs zenét hallgatunk, van, amikor zenés rádióadót. Mostanában épp semmit. Együtt megnézzük, hogyan dugja ki a nap első sugarait a fák közül, vagy ha még nap sincs, akkor a lámpák fényeiben gyönyörködünk egy picit.
Élvezem a közös pillanatokat, magamba szívom a testük melegét, illatát, ölelését, a vonásaikat nézem, a csöpp tagjaikat, a pöndörödő, hosszú szempilláikat, a gesztusaikat, ahogyan beszélnek vagy bolondoznak, vagy esetleg álmosan pislognak a takaró alatt.
És elmondhatatlanul boldog vagyok.

06 máj

Külső körülményektől független boldogság?

bloghoz

Édesanyaként folyamatos kihívásoknak vagyunk kitéve. Igencsak át kell lépnünk időnként a komfortzónánkat. Főleg fogzáskor. Vagy amikor hasfájós a pici, és órákon át üvölt éjszaka, mi pedig tehetetlenek és kimerültek vagyunk. Amikor felcseréli az éjszakákat és a nappalokat. Amikor meg kell erőszakolnunk az orrszívóval, miközben halálra váltan üvölt szegény. Vagy az ölünkben alszik minden áldott délután, kilenc hónapon keresztül, mint ahogy az enyém is tette.

Annyi ezer és ezer lehetőség adódik a változásra, nem igaz? Hogy belsőleg fejlődjünk, átugorjuk saját határainkat. Újra és újra. Nap mint nap. Mondhatni gyárilag rá vagyunk erre kényszerítve anyaként. Voltaképpen ez egy nagyon izgalmas dolog, ez a fejlődés.

Elmesélem neked, hogy mire jöttem rá az évek folyamán. Amióta világ a világ, és én az eszemet tudom, mindig arra törekedtem, hogy magamban egy olyasfajta hozzáállást alakítsak ki az életemhez, amely lehetővé teszi, hogy a boldogságom ne külső körülményektől függjön, hanem azt az önmagammal való, belső harmónia által tudjam elérni, akkor is, ha esik, akkor is, ha hétágra süt a nap.

Nos, ez a folyamat elég hosszú volt. Nem tudtam, ez lehetséges-e egyáltalán, és teljesen máshogy nézett ki ez a valóságban, mint ahogy én megálmodtam. De a lényeg az, hogy két fontos dologra jöttem rá.

Az egyik az, hogy ez az egész nem arról szól, hogy nagy, kövér Buddhaként ülök a nagyvilágban, (esetleg mellette dolgozom nyilván, meg gyereket nevelek,) rendíthetetlenül, állandó, széles mosollyal az arcomon, és semmi, de semmi nem tud engem ebből az állapotból kizökkenteni. Mert rájöttem, hogy ugyan létezik az a fajta, külső körülményektől független harmónia, amit én olyan nagy hévvel kerestem, de ez egy tök dinamikus dolog. Nem arról van szó, hogy egyszer csak megcsíp a megvilágosodás bogara, és innentől nincs visszaút, semmi nem mozdíthat ki a zen-zónánkból. Hanem inkább az van, hogy újra és újra ebbe az örömteli állapotba tudunk kerülni, alapból ez már nem olyan nagy megerőltetés, és ha úgy istenigazából kibillenünk, akkor is visszatalálunk előbb-utóbb.

Az a trükkös ebben az egészben, hogy meg kell, hogy éljük az érzelmeinket, jókat is és rosszakat is, hogy hús-vér részesei lehessünk a földi valóságnak, hiszen ezért jöttünk ide, hogy éljünk, megtapasztaljuk, milyen is ez az egész. A fájdalom, düh, szomorúság nem az ellenségünk, hanem jeleznek nekünk, hogy éppen milyen folyamatok zajlanak bennünk, és természetes módon hozzátartoznak az életünkhöz. A kérdés az, hogy ezek, vagy egyéb negatív érzelmek határozzák-e meg az életünket, vagy képesek vagyunk újra és újra visszatalálni eredendő boldogságunkhoz, jólétünkhöz? Leragadunk-e a mocsárban és dagonyázunk benne, vagy pedig ahogy jöttek a negatív gondolatok, úgy el is mennek egy idő után, helyüket pedig átveszi a fíling, hogy az élet szép, és élvezzük a mindennapokat.

Az is egy döbbenetes dolog az volt számomra, hogy a boldogság, és annak képessége, hogy az ember mindig visszataláljon önnön jólétéhez nem valami külső adomány, vagy különleges képesség, ugyanis én valami ilyesmit hittem. Hanem valamiféle folyamatos, ebbe az irányba mutató eltökéltség, valami belső késztetés vagy erő folytán elindul az egész, először keresgéli az utat magának, keresi erre, keresi arra, voltaképpen azt sem tudja, mit keres. Aztán lassanként megindul, egyre jobban beindul, mint mikor a sok kicsi érből patak lesz, aztán a kis patakokból folyócska, és végül egy hömpölygő, nagy folyammá lesz. Vagy mint a ház, amit tégláról téglára építünk fel, egyenként pakoljuk a téglákat, először alig látszik valami, majd elkezdenek nőni a falak, aztán látni, hol lesz a nappali, meg a fürdőszoba, és egyszer csak ott a házikónk. Szép lassan felépül bennünk egy képesség, egy egyre biztosabb tudás, hogy képesek vagyunk a kezünkben tartani a gyeplőt a saját életünkkel kapcsolatban, karban tudjuk tartani a lelkivilágunkat, vissza tudjuk venni az uralmat az elménk felett. Tapasztalat, sok-sok gyakorlás gyümölcse ez, amit az önmegismerés útján szüretelünk le. És ez valami hihetetlen nagy dolog ám.

Ha körülnézünk a világban, nem azt látjuk, hogy az embereknek megvan ez a fajta, önmagukba vetett tudása. Nem leszünk mi sem soha szentek, nem erről van szó, de hiszen érted te is. Érezni fogunk, ezután sem felejtünk el csalódni és sírni, lesznek rossz napjaink, amikor a pokolba kívánunk mindenkit, nehézségeink, amiket meg kell oldanunk. De már lesz lehetőségünk a valódi döntéshez. Meglesznek a belső támpontjaink és tartalékaink a változtatáshoz, és más szemmel látjuk majd a világot, mert tudjuk, hogy mindig számíthatunk magunkra, és össze tudjuk magunkat hangolni a harmonikus, szeretetteli, előre vivő, építő jellegű energiákkal, energiaállapotokkal. A bónusz pedig, hogy egy idő után, láss csodát, a külső körülményeink is kezdenek megváltozni, ehhez a magasabb frekvenciához alakulni. De akkor már nem nincs akkora jelentősége az egésznek, mert megtanultuk kezelni ezeket a helyzeteket.

Mi hát mindebből a tanulság?

#1 Nincs olyan, hogy „A boldogság”. Sok-sok örömteli pillanat, a boldogság ezeknek az összessége.

Nem kell egyik rózsaszín felhőről a másikra ugrálva élnünk az életünket. Könnyebb, ha elengedjük a „naaagy boldogság” illúziót, és arra törekszünk, hogy minél több örömteli pillanatunk legyen a mindennapok során.

#2 Nem kell tökéletesnek lennünk a boldogsághoz.

A tökéletességre való törekvés valójában megnehezíti azt, hogy felszabadultan, örömmel éljük a napjainkat, mert folyton a hibáinkat keressük, és azt nézzük, mi az, ami nem jól működik, ami hiányzik az életünkből. Nem létezik tökéletesség. Emberek vagyunk, haladók, és milyen jó érzés így örülni az életnek! Ezer és ezer csodát rejt. Igen, nekünk, halandóknak. Próbáld ki, hogy megengeded magadnak, hogy próbálgasd az életedet, és akár közben hibázz is.

#3 Gyakorold be a boldogságot!
Az, hogy boldogok vagyunk, nem egy kívülről érkező adomány. Sokkal inkább egy képesség, hogy harmonikus állapotba tudod hozni magad. Van, akinek tovább tart ezt begyakorolni.

Az első és legfontosabb lépés, hogy kötelezd el magad a saját jólléted mellett. Eleinte talán szükséged lesz arra, hogy komolyan vedd ezt az elhatározásodat, mert mást szoktál meg, egy másfajta attitűdöt gyakoroltál be. A környezeted is ezt tükrözi vissza.

A második lépés az, hogy következetesen gyakorold. Mit jelent ez? Nap mint nap tegyél meg egy olyan dolgot, ami őszinte jóérzést kelt benned, és pozitív energiával tölt fel. Ha gondolod, fess csillámpónikat, vagy süss egy finom süteményt, tökmindegy. (Senkinek se a kárára, természetesen. Nyertes-nyertes helyzeteket keresünk.) Vagy egyszerűen csak fotózz le az ablakból egy szép virágot. Apró döntésekből áll össze az életünk. Minden pillanat hozzáad valamit az életedhez. Mindig van lehetőséged, hogy hozzátegyél valami pici, de jóleső dolgot. Gyűjtögesd ezeket a csodás, elsőre jelentéktelennek tűnő pillanatokat. Mégis, ezek adják a napjaink örömét.