K.K. Angliában él, három gyermeke is itt született, a leveléből tisztán látszik, hogy ott sem minden fenékig tejföl. Szerencsére a vége egy jó nagy happy end!

Olvassátok nagy szeretettel az Anyavirul első szüléstörténetét, ami egyszerre nem is egy, hanem három. Bevallom, megkönnyeztem.

Első császárom – piros folt a hasamon (Anglia, London)

Kislányommal való várandósságom tele volt stresszel. Végig ijesztgettek az orvosok, a legfőbb dolog az volt, hogy kevésnek minősítették a magzatvizet, és így négyhetente ultrahangvizsgálat volt kiírva, és mivel nem volt nagy a baba, és szerintük nem fejlődött rendesen, a 39. héten meg akarták indítani a szülést. Ki tudtam könyörögni pár nap haladékot, így végül is 39+5 napra lett az indítás.
Zselét raktak a méhszájra este nyolc órakor, ettől nekem pár órán belül olyan erős összehúzódásaim lettek, hogy a falat kapartam és üvöltöttem. Átmenet nélkül olyan erővel törtek rám a fájások, hogy nem tudtam semmit se kezdeni velük. Kaptam egy injekciót, amitől nekem nem fájt kevésbé, de a baba bealudt, majd a gázt próbálták rám tukmálni, amitől meg folyton hánytam. Egyfolytában csitítgattak, hogy ne üvöltsek, végül a kádba küldtek, hogy fürödjek.
Ott megrepedt a burok, és zöld lett a víz. Szóltam a szülésznőknek. Először rám se hederítettek, majd később pánikszerűen átcipeltek a szülészetre, ahol rábeszéltek az EDA-ra. Mikor beadták, rá fél órára a kislányom szívhangja lelassult, de drasztikusan – azonnal toltak a műtőbe!
Megszületett Cecilia, 2750 g és 48 cm (200 g-mal többel, mint amit az ultrahangon mértek!)
Négynapos kórházi tartózkodás után kiengedtek, de én már akkor szóltam a szülésznőknek, hogy valami nem stimmel, piros folt van a hasamon, és meleg is, nem figyeltek rám, semmibe vették a megjegyzésem.
Pár napra rá a sebem kilyukadt, és ömlött belőlem sugárban a gennyes váladék, alig bírtam felfogni a pelenkákkal. Azonnal vissza a kórházba, újra négy nap, erős antibiotikumos kezelés, fájdalom, szenvedés, sok sírás.

Második császárom – elvették a hitem… (Anglia, London)

Helyszín már egy másik kórház, de szintén Anglia. Kislányom 13 hónapos volt, amikor a kisfiam megfogant. Nagyon örültünk, nyugodt, problémamentes várandósság volt, és végig normális, hüvelyi szülésre készültem. A dokik is sűrűn bólogattak, hogy hát persze, lehetséges, nincs gond, megpróbáljuk a hüvelyi szülést. Én hittem nekik!
Tizenkét nap túlhordás után (Angliaban ez a maximális, hivatalosan megengedett idő, amit kivárnak túlhordás esetén) spontánul induló vajúdással öt, majd három-két perces fájásokkal indulás a kórházba. Ott rögtön külön szülőszoba és vizsgálat, 3 centis méhszáj. Vizsgálat közben megrepedt a magzatburok, újra zöld víz, CTG-re felkötnek, ágyhoz kötnek, nem kelhetek fel többet, jön a nővér, hogy beköti a kanült, én tiltakozom, de a válasz az, hogy itt ez a szokás, és ezt be kell kötni. Ez az én érdekem – ezt mondják.
Nagyon erősödnek a fájások. Nagyon nem jó az ágyon. Ülök, de iszonyat fáj minden. Úgy érzem, ülve visszanyomom a gyereket, mert érzem, ahogy akar jönni és feszít. Könyörgök, hogy hadd szálljak le az ágyról, állva szeretnék vajúdni, de nem engednek. Minden egyes fájásnál próbálom felemelni magam ültemből, hogy segítsek a gyereknek jönni lefelé, közben mindvégig sikertelenül próbálják eltalálni a vénámat. Már a harmadik ember szurkál össze-vissza, tekintet nélkül arra, hogy éppen van-e fájás vagy nincs! Orvost hívnak, aki talán be tudja kötni.
Már nagyon rosszul vagyok, fújtatok, mint egy gőzmozdony. Nem kiabálok, csak fújtatok. Senki nem jön segíteni, hogy hogyan tudnám átvészelni a fájásokat ülve, sőt fekve, mikor az orvos, illetve a szülésznő vizsgál. 4 cm és még mindig szurkálnak, végül a lábamba szúrják a kanült, a CTG folyton rajtam, és ülnöm kell, nagyon rosszul vagyok, hányok és fújtatok, fájdalomcsillapítót akarnak adni, de nekem nem kell. Akkor meg ne fújtassak, mert nem lesz erőm szülni – ezt mondja a szülésznő.
Nagy sokára sikerül rábeszélnie az EDA-ra. Bekötik, de nem működik. Várnak, de nem hat, ekkor kiborulok, és le akarok szállni az ágyról, hát azt most már nem lehet végképp. Iszonyat rosszul vagyok, mindeközben rengeteg ember járkál ki-be, én pucéran fetrengek, szenvedek az ágyon, folyton rosszul mondják a nevemet, ezen kiakadok és ordítok egyet. Megsértődnek.
Jön az orvosi had újra, és értékelik a baba szívhangját, majd közlik, hogy császár lesz! Mi? Miért, kérdem, a gyerek jól van, nem? Eddig nem mondták, hogy baj lenne! A baba szívhangja ugrál, és szerintük nem happy a baby! Én kiakadok, győzködnek, hogy a baba miatt kell a császár, majd elmennek.
Majdnem egy óra múlva visznek csak a műtőbe, amikor szerintem már nemsokára megszületett volna a fiam, ha nem ülnöm kell. Teljesen kiakadtam, és kérdeztem, ha császár kell, akkor mire várunk??? Végül másodszor is felvágtak, kivették a fiam, Ádám 3400 g, 52 cm, teljesen egészséges, nyugodt baba!
Antibiotikumos kezelés, mert belázasodok, sebem nehezen gyógyul, szenvedek, két hónapos lassú felépülés, sok sírás, fájdalom és lelki seb, amit senki nem lát!!!
Elvették a hitem, hogy tudok szülni!

I did it! (Otthonszülésem Angliában, két császár után)

E két borzalmas traumatikus szülés-felépülés után, amikor megtudtam, hogy újra várandós vagyok, sírtam, és azt hajtogattam, hogy én ezt nem tudom újra végigcsinálni még egyszer! Éjszakákat töltöttem a net előtt és olvastam, kutattam, hátha van megoldás, talán másképp is lehet.
Nagyon sokat hatott rám a barátnőmmel folytatott levelezésem, aki szintén babát várt, és otthonszülésre készült két császár után, ő mesélte, hogy G. Á. elvállalta őt, és biztatja, hogy sikerülhet neki a természetes szülés. Igazából ekkor kezdtem el a kutatást az otthonszülés körül.
És igen, rátaláltam az otthonszüléses angol történetekre, sokadik császár után is otthon szültek, és sikeresen. Ez az, gondoltam, és tovább kutattam és olvastam és tájékozódtam, majd közöltem az orvossal, aki be akart írni programcsászárra, hogy ne fáradjon, mert nem jövök be, hanem otthon szülök. Erre eltanácsolt mérgesen a kórházból, át lettem irányítva a másik kórház otthonszülős szülésznőjéhez, és ekkortól kezdődött a harc a jogaim kivívásáért, hogy valóban szülhessek otthon, és segítség is legyen.
Végigcsináltam! Kiharcoltam! Nem volt könnyű, de megérte százszorosan! Senki sem támogatott a családomból, se a szüleim, se a férjem, én azonban kitartottam, tudtam, hogy tudok szülni, ha hagynak! Ezúttal nem hittem az orvosoknak, csakis magamban hittem!
Nagy segítséget, bíztatást és sok tanácsot kaptam egy internetes fórum otthonszülős topikjában az ottani lányoktól, és ott kaptam azt a nagyon hasznos tanácsot, hogy fogadjak egy doulát, aki támogat a szülés alatt, bízik és kitart mellettem akkor is, ha én már nem leszek olyan állapotban a vajúdás közben. Így is tettem, és lett egy doulám, azaz egy asszonytársi segítőm, aki végzettségét tekintve szülésznő, de már nem praktizál évek óta, csak doulaként aktív.
A nagy nap
A 42. hét hatodik napja, 13 nappal a kiírt dátum után. Szerda van, vasárnap óta 3 cm és nyitott méhszáj. (Napok óta zargatnak a szülésznők és még a doulám is, hogy mennyit akarok még várni, mikor engedem, hogy csináljanak már valamit, ezért így a lelkiállapotom már kicsit zilált és depis volt. Pár napja megittam már egy bábakoktélt is, ami hatástalan volt, még csak hasmenést sem csinált, és a szülésznők elvégezték a méhszáj-stimulációt is már kétszer, ami szintén hatástalannak bizonyult számomra, bár a testem szép lassan készült, tudta, hogy mit kell tennie.)
Túl voltunk egy eseménydús, emlékezetes éjszakán, amikor is a babakicsalogató projekt kellős közepén úgy éjjel 11 körül a kedves fenti szomszédunk eláztatott minket. Elfelejtette elzárni a csapot a fürdőszobában, és elaludt, a kád meg megtelt, és ki is ömlött egyenesen a mi fejünkre, a fürdőbe és a nappalinkba. Ahogy meghallottam a zubogást, hirtelen „kiugrottam” az ágyból, és majdnem elvágódtam a gyerekek kisszékében, a sípcsontomat jól bevágtam, csillagokat láttam! Szóval eláztunk, de rendesen, jó kis kezdet egy otthonszüléshez.
Az sem vígasztal már, hogy reggel rendszeres összehúzódások vannak kábé félóránként, hiszen ez van már pár napja, sőt hete, és mindig elmúltak a forró vizes fürdő hatására. Délelőttre volt időpontom a kórházban az orvossal, hogy megbeszéljük a következő lépést, amit én persze tudtam, vagyis hogy még mindig nem akarok semmit sem csinálni. Se kórházba vonulni, se burkot repeszteni. Értem jött a doula, és elmentünk a kórházba. Addig az anyukám volt a két gyerekkel, a férjem dogozott délutánig, szóval csak én meg a doula.
A kórházban nem az az orvos fogad, akivel egyébként lenne találkám, akivel már átbeszéltük korábban a dolgokat, hanem egy másik. Visszafogom magam, és nem teszek megjegyzést. Az viszont mellbe vág, hogy a hölgyemény bent akar tartani a kórházban, és meg akar császározni azonnal! Közlöm vele, hogy szó sem lehet róla, senki nem kötelezhet rá, hogy bent maradjak. Nem részletezem az egész beszélgetést, mert kábé két órán keresztül győzködtük egymást, illetve ő próbált meg győzködni, és kétségbe vonni az ép eszemet, amiért kockáztatom a gyerekem és a magam életét. Holott előző nap csináltattunk CTG-t, és tökéletes lett.
A végén kiegyeztünk abban, hogy csinálnak egy CTG-t és egy ultrahangot, és ha minden oké, akkor haladékot kapok másnap reggel kilencig. Ha nem lesznek erős fájások legalább két-három percenként, akkor bemegyek, és burkot repesztenek. Minden rendben volt az ottani vizsgálatok során is, és még mindig 3 centis méhszáj!
Ennek a kórházi látogatásnak egy előnye volt, hogy míg várakoztam, addig róttam a köröket a lépcsőn, fel-le kábé 40-50 percig, és közben mantráztam. Ennek eredményeként, mire délután ötre hazaértünk, kábé tízperces, erősödő fájásaim lettek. (Nem voltam hajlandó leülni, egyfolytában jöttem-mentem és állva ringatóztam, ha épp jött a hullám, mert a fejembe vettem, ha én leülök vagy lefekszem, megint leáll az egész, és mehetek be a kórházba. Ettől nagyon féltem, és így egyáltalán nem ültem le egész végig, állva és négykézláb vajúdtam végig.)
Akkor még kiporszívóztam a lakást, rendeltem kínai kaját, vacsiztunk, a gyerekeket elkészítettük az alváshoz, közben ötpercesek lettek a fájások és erősek. Az anyukám megjegyezte, hogy mikor akarom már hívni a szülésznőket, amikor már megszültem? De én még mindig alig akartam elhinni, hogy ma szülni fogunk, vártam az elviselhetetlen nagy-nagy fájdalmakat.
Este nyolc körül már éreztem, hogy ez komoly, 8.30-kor bevonultam a kádba a zuhany alá, és folyattam a pocakomra a forró vizet. Ez jó fájdalomcsillapító volt. A gyerekek már sajna nem tudtak elaludni, mert felgyorsultak az események, és kezdtem hangos lenni. Nem kiabáltam, de éneklésszerű hangokat hallattam, elég hangosan, ezt már nem tudtam kontrollálni. Kértem a férjem, hogy hívja a doulát, aki nagyon gyorsan jött, közben a szülésznőt is próbálta a férjem hívni, aki közölte, hogy épp egy másik szülésen van. A barátaink elvitték a gyerekeket meg az anyukámat, és ők ott töltötték az éjszakát, kábé tőlünk öt perc autóútra.
A kádban kábé egy órát töltöttem, aztán már nem esett jól. Mikor kiszálltam, szinte azonnal viszontláttam a kínai vacsit. Aztán a doula besegített a nappaliba, ott rátámaszkodtam a nagy labdánkra, és térdelve vajúdtam. A doula átsegített a fájások alatt a légzéssel, és figyelmeztetett, hogy lazítsak. Ez jó volt, fogta a kezem, és együtt fájt velem, néha a férjem felváltotta őt.
A szülésznő még sehol nem volt, a férjem kábé hatot próbált felhívni a listánkról, amit kaptunk, senki nem jött, illetve azt mondták, hogy szülésen vannak, és hívjuk a kórházat, és menjünk be. Én mikor ezt hallottam, akkor kiabáltam, hogy nem megyek kórházba, nekem megígérték a szülésznőt, jöjjön ki egy.
Ekkor már kétperces fájások voltak erős kakilási ingerrel. A doula segített lélegezni és átvészelni a fájásokat, a férjem közben hívta a mentőket, hogy legalább azok kiérjenek, közben egy szülésznő mégiscsak jött, aki közben eltévedt. Ekkor a párom kirohant, hátha megleli őt a közelben, mindeközben én a labdán tolófájásokkal elvoltam, a doula kihangosított telefonon keresztül beszélt a mentős orvossal, aki mindig kérte őt, hogy ellenőrizze az alfelemet. A szülésznő még nem volt itt, amikor a baba feje búbja már látszott.
Szinte mindenki egyszerre érkezett. A mentősök és a szülésznő, akit a férjem végül is megtalált odakinn. Akkor már egy szomszédunk rokona épp felénk irányította őt. Mikor a szülésznő megérkezett, már erős tolófájásaim voltak, semmire sem volt már idő, csak arra kért, hogy megnézhesse, hogy eltűnt-e a méhszáj és nyomhatok e már.
Közben megjött még két szülésznő is, az egyik a baba szívhangját hallgatta, fel kellett, hogy menjek a kanapéra, hogy vizsgáljanak. Itt már egybefüggő tolófájások voltak, minden oké volt, nyomhattam. Pár fájás után visszamentem a labdára térdelve, de ott nem tudtam erősen nyomni, így kérték, hogy menjek vissza a kanapéra, és ott kábé a második-harmadik fájásra meglett a kis feje, majd rögtön rá a következő fájással a teste is kicsúszott!
Megszületett a kisfiam! Kristóf 4060 grammal született, 56 cm-rel és 37 cm-es fejkörfogattal. Megkaptam őt a mellkasomra, alig akartam elhinni, hogy ez megtörténik velem! Éjjel 11 óra 12 perc volt. Kisfiam azonnal szopizott nagyon buzgón és erősen, fantasztikus, elmondhatatlan érzés volt!
Eléggé véreztem, így kaptam egy injekciót, hogy megszülessen gyorsabban a placenta. Párat nyomni kellett, és kint volt az is. Sajnos, picit repedtem, és még mindig véreztem, szóval elhatározták, hogy összeöltik a repedést, mert nem látják, hogy honnan is vérzek igazán. Hát elmondhatom, hogy a varrás, az a három öltés volt a legfájdalmasabb része a szülésemnek!
Vérnyomásom oké volt, vérzés is csillapodott, így újra megkaptam a fiam és megszoptattam. Jó sokáig így voltunk, ő szopizott, én meg azt mondogattam boldogan, hogy megcsináltam: „I did it!” Olyan boldog voltam, hogy az leírhatatlan, úgy éreztem, hogy megváltottam a világom!
A férjem telefonált a szüleinek, és én is felhívtam az anyut, mindenki boldog volt! Mindenki nagyon örült, és gratuláltak. A szülésznő, aki végül is kisegítette a babát, adminisztrált, a másik kettő gyorsan elment, és valahonnan szereztek mérleget (máig nem tudom, hogy miért nem volt náluk mérleg), addig én szoptattam, és gyönyörködtem a pici babámban.
A mentősök elmentek, egyébként sem a szobában voltak, hanem kint várakoztak az én kérésemre.
Aztán teáztunk, beszélgettünk, majd elmentem tusolni a férjem segítségével, de a saját lábamon alig egy órányival a szülés után, ez annyira hihetetlen volt akkor, a két császárom utáni állapotomhoz viszonyítva. Kint a férjem takarított a szülésznővel együtt, és hamarosan nem is látszott, hogy bármi is történt volna a nappalinkban.
A szülésznő kérdezte, hogy mikor ment el a magzatvíz, amit senki nem tudott, mert gondolom, hogy a kádban történt, de színtelen lehetett, mivel nem színeződött el a kád vize. A placenta óriási volt, több mint két kiló és egészséges, épp.
Lassan mindenki elment. A doula legutoljára. Mi lefeküdtünk a hálószobában, kisfiam szopizott, és én boldog voltam. Ez volt életem legszebb hajnala, ahogy a pici fiam feküdt mellettem, és én meg hallottam a madarak csicsergését a kertből, és újra meg újra átéltem a szülést!
Csak a másik két porontyom hiányzott nagyon! Nem sokat aludtam, néha elbóbiskolhattam, reggel hét körül a férjem elment a gyerekekért meg az anyumért, és ők is találkozhattak végre a kistesóval.
A placentát elástuk a kertben, és egy rózsabokrot ültettünk föléje másnap.
A kisfiam egy grammot sem vesztett a születési súlyából, a második napra lett tejem, és ő azóta is igény szerint szopizik.
Ha lesz negyedik gyermekem, ő is otthon fog majd születni, de akkor már jobban figyelek majd a „kis” részletekre is, hogy valóban háborítatlan legyen a születése.

K. K.